Szanyi böfögött egyet

Szanyi Tibort, az MSZP örökös üdvöskéjét sohasem az eszéért szerettük – ha egyáltalán -, és ezt a bennünk terjengő vonakodást és húzódozást most újólag sikerült igazolnia és megerősítenie. Röviden és közérthetően, Szanyi egy ökör. Most épp valami igazságérzet buzgott föl benne, amivel – éljünk ezzel a csodás képpel – sikerült újabb rézszöget verni pártja mahagóni koporsójába.

Szanyi Tibor posztolt, posztolgatott ’56 kapcsán, s tette ezt a butaság összes bátorságával. A mű pedig a következő volt: a parlamenti képviselő egy megkínzott, véres, fejjel lefelé fellógatott ÁVH-s portréjával örvendeztette meg a nagyérdeműt, és ezt a brigantit épp egy csinos lyányka illeti turhával a műalkotáson. Szanyi idézőjelbe tett ünnep szóval ad többrétegű jelentést a képnek.

Voltaképp, ha nem bamba az ember, lehet érteni, hogy Szanyi milyen üzenetet óhajtott ezzel közvetíteni, de lelkének bonyolultsága elveszett a Fidesz alélásában, akiknek ’56 csak hősökről – és Dózsa Lászlóról – szól, tehát fekete és fehér. Az élet azonban, ráadásul forradalmak idején ennél egy kicsit bonyolultabb szokott lenni. A citált kép ugyanis ’56 október 30-án készült, a pártház elfoglalását követően.

Ott, és akkor a fegyveres civilek egy csoportja megvadult, az ÁVH-sokat – vagy csak annak vélteket – kihozták az épületből, az első kilencet verték, kivégezték, és valamennyiük holttestét meggyalázták. Kettőjükét a helyszínen összegyűlő tömeg fejjel lefelé a tér fáira akasztotta, ütlegeléssel és egyéb módon szidalmazta és meggyalázta, ezt pedig külföldi tudósítók fényképen és filmen is megörökítették.

Nem egy lányregény, például Mussolini is hasonló dolgokról adhatna számot, ha lenne rá érkezése. A forradalmak, elszabadult ösztönök már csak ilyenek. A bemutatott incidens viszont nem a kommunisták ellen végrehajtott hőstett volt. Az ávósok nem voltak azok, hanem legaljamocsok népek, s ha igaz az a feltételezés, hogy az ott meglincseltek kiskatonák voltak, akkor a holttesteket meggyalázók sem sokban különböztek Péter Gábor szellemiségétől.

Szanyi célja az volt, hogy bemutassa ezt az árnyoldalt is, de egy olyan országban, ahol minden kibeszéletlen, ilyennel kár is kísérletezni, csak a félreértések vannak belőle. A Fidesz-nek félre sem kell érteni, egyből ugrik és hörög, mint most Gulyás Gergely is. Mert ha már Szanyival ilyen keresetlenek voltunk, akkor a frakcióvezetőt is tegyük bele a körbe. Ő nem kevésbé barom, mint szoci cimborája, tetézve még a NER iránti elhivatottsággal, ami így együtt halmazati eset.

Ez a Gulyás alkalmat talált arra, hogy újra elővegye a rég elfeledett mantrát, miszerint: „Az 1956-os forradalmárok vérében és hazaárulásban fogant MSZMP jogutódja, az MSZP lett a demokráciában is a baloldal vezető ereje. Szanyi Tibor posztja bizonyíték arra, hogy az ő esetében a közvetlen eszmei közösségvállalás a diktatúra állampártjával és a forradalom eltiprásával ma is fennáll.” Ez, bár hülyeség, de ziccer fideszéknek, akik nem szoktak hibázni. Ott a szög.

Arra azért jó ez az egész vihar az éjjeliedényben, hogy újra emlékezzünk néhai Antall József zsengéjére, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, és hálát adjunk a teremtő Istennek vagy Darwin apánknak, hogy nem volt ez így, mert a példa előttünk áll, hogy bármi megtörténhet. És a jövőre nézvést is hasznos ez a csetepaté, mert például a NER urainak is bemutatja, mivé képes fajulni az ember, ha sokáig cukkolják. E gondolatok szellemében örvendjünk a holnapnak. Klopfoljunk húst, és mosni is lehet, ha amúgy elmaradt volna, a jelenlegi kupleráj másra nem alkalmas ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum