Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Nem voltam egy vátesz, csak már akkor is szaralak volt, és szeretem a tényeket pontosan rögzíteni. Hejj, de mekkora palávert csaptak, nyüszítettek és röfögtek fideszék, szétrobbant a város, szaladgált hozzám az akkor még nem megvilágosodott Hír TV. Nagy örömök voltak tehát, meg a monnyon le, persze, hiszen főszerkesztőként sértettem meg a Hello kittys lelküket, ami rezgett nekik a bordájuk mögött. Csoda volt.

Elszaladtak a vasellájukért, és a Fő téren vágták volna belém, koncoltak volna föl istengyalázás címszó alatt, mert már akkor is a hitük terelte őket a sötét oldalra, meg a markuk, természetesen. Aztán eljött persze 2006. Mondhattam volna, hogy na, ugye, de egyrészt nem vagyok akkora költő, mint Orbán, másrészt meg, hiába igazolta az élet szemem korai élességét, nem volt az annyira happy, hogy az apám fiának kedve támadt volna élcelődni. Most sem boldog az ember ebben a világban, de vannak egyenlőbbek, akik viszont igen.

Azok a hajdani Hír TV-sek, akik akkor nem voltak restek kétszázötven kilométert autózni, hogy eretnek személyem fölött jófajta autodafét tartsanak, a „G” nap után tovalibbentek, s ma már az Echóban művelik ugyanazt, négyzetre emelve, és végleg elfajulva. Ahogyan elburjánzott a NER, úgy lett belőlük annyi, mint hercegnő a Burgban, és ezek egészen sajátos egy organizmusfajta. Próbálja megfogni az ember, hogy mitől annyira visszataszítóak, és más viszonyítási pontot nem talál, mint a romlott, kamasz horda típusjegyeit, akik öntudatukat és arroganciájukat abból merítik, hogy sokan vannak kevesek ellen.

Még továbbá, hogy perverz örömüket lelik a másik ember gyalázásában. Ami vasvillát 2004-ben magukhoz vettek, de akkor még nem használták, mert tulajdonképpen beszari alakok, máma kéjes szuszogással forgatják mindenki mellkasában, mert a gyűlölet, az megmaradt. Jószerivel csak az maradt. Most is csámcsogva és röhögve, a butaság bátorságával törölték bele a szaros csizmájukat a megruházott indexes újságíróba, akinek az a bűne, hogy indexes, és ettől ő irtandó organizmus. Azon is göcögtek volna elégedetten, ha a belei a környülálló fák ágairól lógtak volna alá.

Bencsik András, Huth Gergely és Szentesi Zöldi Lászó viccesnek találták, hogy a Király utcai KFC-ben véresre verték ezt az indexest, ezzel indokolva virágos jókedvüket: „Egyébként az Index egyik legvéresszájúbb, leggátlástalanabb paprikajancsijáról van szó, akinek a megjelenése is irritáló.” Efféle szellemben folyt a diskurzus, kiegészítve ezzel: „Nem tudom, mi történik a liberálisoknál éjfél és öt között, ugye, a magyar ember alszik ilyenkor, vagy ha már rendesen elmegy valahova, akkor úriemberként viselkedik rendszerint. Én nem tudom, bevadulnak fél három és fél öt között.”

És ott vihorásztak a reflektorok alatt. Újságírónak képzelve és nevezve magukat, és látszott, hogy itt már rég nem világnézetek csapnak össze, hanem a zsigeri gyűlölet irányítja az írástudatlan brosúra félnótásokat, akiknek a pénzéhes szervilizmuson kívül más nem nagyon mozgatja az öntudatát. És ezt kápóként teszik, szar ávós vallatótisztként, akik elcseszett életük minden kínját a védtelenen verik le, de csak addig, amíg abban biztosak, hogy senki nem üt vissza. Ahogyan kinéz a válaszpofon, nyüszítve iszkolnak a másik horda langymelegébe, mint a pártrovattól a bocskais nemzethy akolig.

A pártjelszavak monoton mormolásán túl ezt nevezik ezek újságírásnak. Ők közvetítik a vezér hagymázait a népnek, annak a másfél, uszkve kétmilliónak, akik tőlük tanulják a gyűlölet módszertanát. Nagyképűen röhögnek, belerúgnak a földön fekvőbe kéjes hevülettel, és itt már nem csak a KFC-s ügyről van szó. Mind a többi nyolcmillióról is, akit páriának tekintenek, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül eltaposható. Nincsen más, csak a vegytiszta gyűlölet, és ez az ő komfortos világuk. Legaljamocsok népek, söpredék, csőcselék, Orbán-csőcselék. Milyen szar bír lenni, amikor az ember rádöbben, hogy tényleg igaza volt tizenhárom évvel ezelőtt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,
2 hozzászólás “Legaljanépek
  1. Jane Doe szerint:

    Van az úgy, hogy az a legkeserűbb momentum, amikor biztossá válik, hogy igazad van. 🙁

  2. Kovács János szerint:

    nincs külön orbán-csőcselék (a nemecsek betűk nem véletlenül).
    De legalább szinte csak az van, nemigen kell bajlódni az optikával.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Legutóbbi bejegyzések