Rákgyógyítás a pártközpontból

Két napja jelent meg a közbeszerzési kiírás, amely a rákbetegek terápiáját vonná központi irányítás alá, állítólag a spórolás jegyében. Árverseny alapján jelölnék ki a gyógyszert valahol a messze távolban. Ilyen eddig még nem volt, de minálunk már minden lehet, így érthető, ha az érintettek nem fütyörésznek virágos jókedvükben:

“Több betegségtípusban, ahol korábban kettő, három vagy négy daganatellenes terápia közül választhatta ki a kezelőorvos a betegének leginkább megfelelőnek tartott terápiát, ott ezután kötelezően meghatároznák, melyik gyógyszerrel lehet megkezdeni a kezelést. Elfogadhatatlan, hogy ezentúl ne az orvosok döntsenek szakmai alapon, ahogyan eddig! Elfogadhatatlan, hogy a beteg ne szólhasson bele abba, hogy a súlyos mellékhatások közül melyik terápia nehézségeit képes elviselni! Elfogadhatatlan és érthetetlen, ami történik!” – mondta Kalotay Gábor, a Gyógyulj Velünk Egyesület elnöke.

Tehát háromszázezer honfitársunk életét készül megkeseríteni, megnehezíteni, pokollá tenni pártunk és kormányunk, ennyien szenvednek daganatos betegségben Magyarországon ugyanis. Egészségügyünk pedig olyannyira rendben lévőnek mutatkozik, hogy rajtuk szeretnének spórolni úgy, hogy nem az orvos döntené el, milyen terápiát alkalmaz, hogy a beteg gyógyuljon, vagy legalább ne szenvedjen annyira, hanem a ködös távolban a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, a titokzatos NEAK, amely kivégző osztag ezek szerint mindent tud özv. K. Józsefné kínjairól és bajáról.

Azt is, hogy mit bír elviselni a kezelés közben, és azt is, mibe pusztul bele. Jó móka ez, orvosra szükség nincsen, a Cinege utcában eldöntik, kötelezően melyik gyógyszer kívánatos, aztán ez vagy használ, vagy pedig nem. Ilyen kondíciók mellett egyáltalán nem meglepő a statisztika, miszerint nálunk a betegség a hatvanöt évesnél fiatalabbakat is jelentősebben sújtja, vagyis míg Magyarországon százezer hatvanöt évesnél fiatalabb közül százhúszan halnak meg rákban, addig a tizenöt régebbi uniós tagállamban feleannyian, hatvanhárman.

Ráadásul a tendencia nálunk növekvő, míg Nyugat-Európában csökkenő, így lehet, hogy kies hazánkban tizenöt év alatt megduplázódott a daganatos megbetegedések száma. Ilyenről nem beszélnek sem a pártközpontban, sem pedig annak sajtóipari termékeiben, pedig, mint kitetszik, ebben is jobban teljesítünk. Ez abban is megmutatkozik, hogy a rákos betegek kezelését is központilag lehet eldönteni és dirigálni, nehogy ne tudja már az állam, hogy halálra ítélt polgára milyen bogyókat zabál, de ilyet én még nem hallottam soha.

Az elmúlt években megszokhattuk, hogy pártunk előszeretettel turkál polgárai agyában, bugyogójában meg mindenütt. Ezt még nagyvonalúan le lehetett rázni, mondván, be is kaphatják, ez a rákos dolog azonban teljesen más kávéház, ez életre-halálra megy, ebbe bele is lehet dögleni. Szállóigévé vált már ugye, hogy hány stadionból hány lélegeztető gépre futná, most új szakaszba léptünk, a rákellenes gyógyszer a mérce, de őszintén, egyik sem vidámabb dolog a másiknál, viszont mindkettő decensen embertelen. Az ember, ha rossz napja van, hajlamos azt vélni, hogy a selejtes emberpéldányokat tudatosan akarja ritkítani a rezsim, mert nem illenek bele a munka alapú társadalomba.

Ez csak rosszindulatú feltételezés, viszont lehet, hogy igaz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Rákgyógyítás a pártközpontból
  1. Jane Doe szerint:

    Ezekkel szemben nincs ilyen opció, hogy rosszindulatú feltételezés. 🙁

  2. cyr45 szerint:

    Főként, ha a “selejtes emberpéldányok”
    még ráadásul vének is…

    Hulljunk, a férgese! 🙁
    Nem számít, korábban mit tettünk le az asztalra.
    Már csak tehertétel vagyunk. Amíg vagyunk!

    Hát nem logikus???…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!