Piqué után a világ

Gerard Piqué, a Barcelona és spanyol válogatott Európa-, és világbajnok labdarúgója, aki maga volt az Isten az örömök idején, vasárnap népszavazott, és szégyenletesnek nevezte a referendummal kapcsolatban történteket, a spanyol rendőrség viselkedését.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a stadiont, és született meg a Camp Nou, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor ő különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Piqué után a világ
  1. Kovács János szerint:

    Te legalább még kiáltozol.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Legutóbbi bejegyzések