Elvárások

Az Orbán nevű ápolt szintet lépett. Már nem az Univerzumot és nem Európát, sőt, nem is Magyarországot óhajtja megvédeni, amikor csökken a beállított dózis hatása, hanem csupán a kerítést. Mint valami loncsos, lompos és bozontos puli foszöld lajbiban, aki ordít, ha idegent lát, és hamarosan már a kertvégi budi miatt toporzékol, míg egy adag szalonnahéjjal be nem fogják a száját. Bár esetünkben a szotyola is játszik.

Tanult azért valamit Farkas F. cimborájától az irányadó habitusról, ez a mi egyetlenünk. Fölszippantotta a taknyát, és odaállt Juncker elé, hogy adhatol ám pár ajrót, instállom. Éhezik meg beteg a purdé, egyem azt a gyönyörű szívit a bácsinak, csókolom a nagyságos kezit, tegyen má’ valami jót a bácsi, egy kis aprót, egye meg a devla a lelkit. És szaggatja a haját.

Így valahogy.

Megvédi a kerítést. Itt valami mértani sor van, a kerítés védi a nemzetet, Orbán védi a kerítést, de ki védi Orbánt? A TEK nem játszik. Mindegy, ezek az alávaló mocskok világosan elmondták: kerítésre nem adnak. Mindezek után Rogán szájával azt vernyogja a mi debilünk, továbbra is az a kormány elvárása, hogy az Európai Bizottság állja a magyar határvédelmi költségek felét.

Az az elvárása. Mintha a valagából rángatná elő ezt az Európai Bizottságot. Igaz, meglepődni ezen nincs mit, végtelennek vélt hatalmukban és eget verdeső elbizakodottságukban már csak ez a tempó. Ilyen ustorcsattintgatós, kijelentős, utasítós. Ülünk a helikofferben, mögöttünk Polt, s ha Mészáros velünk, ki ellenünk?

Viszont ezt az elvárás hangsort nem árt szemantikailag megvizsgálni, mert többféle jelentésárnyalata van.

Egyrészt: az elvárás az valami feltételezett jövő; elképzelés az események kívánt alakulásáról, ami ténylegesen megvalósulva örömet, sikert okoz, elmaradva pedig veszteségérzést.

Másrészt: biztosnak tekintett igény, amelyre úgy számít az illető, mintha természetes, magától értődő lenne.

Harmadjára: megkövetelt viselkedés, amelynek a nem teljesítése bajt eredményez.

Megcsócsálva alaposan a vezéri kijelentést, olybá tűnik, mintha a mi felkent elöljáróink mindhárom jelentéssíkot beleszuszakolták volna ebbe a szintaktikai szóba, és most befejezem a lőrincelajoskodást. Tehát minden benne van, az események kívánt alakulásától a biztos igényen át a megkövetelésig, összefoglalva és választópolgáriul: döntsd a dellát, vagy baj lesz. Ez a hívek számára hatalmas erőnek tűnik, a jámborabbaknak viszont csak egyszerű bunkóság.

Ez a habitus eredményezi aztán, hogy mivel a nagyvilág nem Németh Szilárdokból áll, megint csak sikerült bebizonyítani, hogy a messzi sztyeppékről szalajtottak minket, és teljesen még ide sem értünk. Váncsa után szabadon: beengedtük ezeket a klubba, aztán belehugyoznak a zongorába.

Elidőzve kicsit még ennél az elvárásnál, ilyenje mintegy nyolcmillió magyarnak is lenne. Uszkve kétmilliónak semmi sincs, elég csupán, ha Orbán tündököl az égen, a többiek listája azonban olyan hosszú, annyi tételből áll, hogy fölsorolni sem érdemes. Verssé tömörítve már régen megszületett: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ezt bővíteni már nem lehet, esetleg annyi aprósággal, hogy a nagyméltóságú úr takarodna el a büdös redvába. Ilyen csodák azonban még az Üveghegyen túl sem léteznek, így tehát itt ücsörgünk a szarhalom tetején, és kitörölhetjük a seggünket az elvárásainkkal. Nem egy haligali állapot, azt meg kell hagyni, viszont ez van. Ezt dobta a gép.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,
1 hozzászólás “Elvárások
  1. Kovács János szerint:

    Az a 8 millió nem számít – ők szartak az egészbe, különben nem így alakult volna a történet!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!