Prokarioták ivadékai

Bájos neonáci organizmusok vért pisálnak, hogy megmutassák genetikai tisztaságukat, ami azt jelentené, annyira fehérek, hogy a jegesmedvétől származnak nagy übermencsségükben. Aztán, amikor a vizsgálatok után kiderül, hogy, mint mindannyian, valamely afrikai ősanyától eredeztethetők, azt hiszik, hogy zsidó összeesküvés áldozatai lettek, ami így önmagában megér egy zárt osztályt, viszont azt is mutatja, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és halálra van ítélve.

Van egy rossz hírem, az ursus maritimus bőre éjfekete, és csak azért nyőlesztett fehér szőrzetet, hogy átverje a debil fókákat, és ki fog halni, mint ahogyan a homo sapiens is, csak idő kérdése az egész. Ez az evolúció veleje, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok permanensen átalakulnak, újak keletkeznek és kihalnak, mint csillagok gyúlnak és kihunynak. Hacsak, nem a jóisten ujjából szivárogtak a lapos anyaföldre, amelynek a peremén lehet lógázni a sajtszagú lábakat.

A dinoszaurusz testvérek kétszázötven millió évig azt hitték, övék a világ, haligali, aztán máma az übermencs autóját hajtják, olaj formájában ott lötyögnek a tartályban. Ehhöz képest az emberi organizmusra hasonlító élőlények, a korai emberfélék olyan hétmillió évvel ezelőtt bóklásztak bambán a füves pusztákon, a mai jólfésült fajta meg csupán kétszázezer éve lövi be a sérót a barlangokban. És bármi fájó is, a szőke, kékszemű és szeplős nácikok génjei tele vannak a múlttal, a dínókkal, egészen visszahaladva az időben röpke négymilliárd évet, amikor is megjelentek a prokarioták, a Föd nevű bolygó első élőlényei, akiknek az ivadékai vagyunk mindahányan.

Ezt nehéz lehet elviselni, ha korlátolt az ember, sőt, annyira imbecillis, hogy szerinte mondjuk Boubacar Traoré a gitárjával alacsonyabb rendű, mint a horogkereszt-tetkós, bőrgatyás ganyé, aki a saját húgyában fetreng kiválasztottként hótt belőve a Harleyija mellett. Ez a homo egy különleges állatfaj. Fizikailag még mindig egy trópusi ragadozó, ezért kell neki bőrgatya, az agyában viszont, bármennyire is barázdált neki, csak egy nyüves troglodita, vagy ázalékállatka, és ez elég régóta így van. Ezek a hóttfehérek rohadt nagyot fognak csalódni egyszer. Úgy néz ki, hogy az emberi faj – ha megmarad addig, bár erre kicsi az esély – valami mulatt bőrű, barna szemű élőlénnyé alakul a nagy keveredésben.

Ezen a ponton pedig a teremtő Isten is csak bambán pislog, mert sehol nem találja Ádám apánk szőke leszármazottjait, és nem lesz, akit büntessen. Ő is beleesik a panelproli csökött időszemléletébe, aki azt hiszi, hogy a sarki kocsma mindig ott volt, és mindig ott is lesz háttérben a lankákkal, mert nem látja, hogy az ő élete még csak egy szempillantás se. Belátható időn belül a kocsma egy tenger mélyén üzemel majd, ahol a csapos Icuka bugyborékolva méri a fröccsöt, később ugyanez az egység fölemelkedik a magasba, és hegyi fogadó lesz, mert a Föld él, ellenben mi nem nagyon. Ilyeneket nehéz lehet meggondolni.

Aztán mégis, ebben az atomvillanásnyi időben, amióta fajunk rontja itt a levegőt, bizonyos embercsoportok azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, és ennek szellemében kedélyesen gyilkolják a másikat. Az első világégés alatt a franciák filmeket vetítettek, amelyben azt bizonygatták, hogy a németek büdösek, az valami különös faj. A másodikban a tiszta vérű germán lett az Isten a szőke hajával, amit a kacskalábú és mélybarna hajzatú propaganda miniszter terjesztett, akárha Habony. Mehetnénk visszább is az időben, de minek. Tök fölösleges, minden korban voltak korlátolt egyedek, egyesek a dagadt milói Venust imádták, mások a kiálló bordájú Jézust.

Manapság ez az árjaság terjedt el a zárt osztály piacán. Gójok, gárdák, vizslasimogatók és vak komondorok gazdái között, aki degenerált népek védik az ingatag kultúrájukat, ami nincs, és beleájulnak más bőrszínű embertáraik gyűlöletébe, mintha nekik nem is lenne luk a seggükön. A bőrszín természetesen csereszabatos a zsidóval, a hajléktalannal, sőt, mostanában a bölcsésszel is, melyik übermencsnek mi az agymacskája, csak a kasza legyen egyenes. Van egy rossz hírem viszont. Füst Milán bácsit nem hallgatták meg, aki Störr kapitány szájával azt mondta, légy nagyvonalú. Ez hibádzik, sőt, ezen felül Hábi-Szádi keleti mágus más, rossz hírekkel is szolgál az echte fehérek számára, éspedig ezzel:

„…– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Efölött el kéne merengeni kicsit. Csak egy csöppet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum