Kampec dolores LV. – Ördög incselkedése

Hiába volt minden. Amikor Béla varázsceruzáját hatástalanította a fröccsök ura, hogy megóvja a papírmasé világot a pusztulástól, abban a szent pillanatban a kukoricásból egy dárda iramodott a Naphoz, szíven találta, és odaszegezte az éghez. Így állt meg az idő, és így lepett el mindent a hőség guanója, nagyon keményen, és iszonytató vastagon. A rigók a cseresznyefáról lefordultak, zuhanásuk közben ropogósra sültek, és aranyszegélyű tányérokba potyogtak, irdalva, szalonnával tűzdelve és vörösborral locsolva.

Béla, aki alig egy perce öltött újra emberi alakot, arra vágyott, hogy kiderüljön, ki szögezte oda a Napot az éghez, mert a dárda még mindig ott rezgett benne, és, ami a legérdekesebb, még csak el sem égett. Pedig az ablakok zsanérjai úgy csöpögtek, mint tábortűznél az olvadt szalonna, az udvarban álló, possadt vízzel teli kanna gőzölgött és sípolt, mint valami rozzant kukta vagy a szamovár, és Béla hajlamos lett volna azt hinni, hogy a Pokol költözött fel a Föld magjából, ha nem tudta volna, hogy az már régen itt van, és ez a rossz előadás csak ócska díszlet, amit a dárdás embernek köszönhetnek. Ki kellet hát deríteni, ki is ő.

Ki a bűnös, és mit érdemel. Ilyen vágyak és szánások horgadtak fel Bélában, s ez a kettő, így együtt ifjúi erővel öntötte el nyamvadt izmait, kigyalogolt a nagyvilágba, és bár ne tette volna. Ahogy kilépett az ivóból, bokáig süllyedt az olvadt aszfaltba, hogy mozdulni sem bírt, és égette a lábát. Visító hangon kért segítséget a kocsmárostól, aki, mint valami hollywoodi pozőr, kötelet dobott oda neki, kivonszolta a veszedelemből, és éppen idejében, mert a fekete massza bugyborékolni kezdett, mutatva, hogy a fele sem tréfa már a történéseknek, tehát nagy a baj. Valami tervet kellett kidolgozni, hogy legalább kiderüljön, mi ez az egész, mert igaz, hogy nyár volt, de ennyire nem lehetett az.

A megfigyelőállást az ivó biztonságot nyújtó falain belül alakították ki, ami annyit jelentett, hogy odahúztak két széket az ablakhoz. A fröccsök ura letörölte az üvegről a légyszart, amitől a kocsma egy gótikus templom belsejévé vált, úgy ömlött be a fény a rongy nyomán, mint valami avítt ólomüveg ablakon. Béla már rázendített egy gregorián kesergőre, de a kocsmáros lepisszegte, mert attól félt, hogy mindjárt a mennybe megy neki, amit pedig igazán nem akart. Kinéztek hát a kerek világra, és látták, hogy a forróság egészen elképesztő dolgokat művelt a faluval. Mindjárt a Szentháromság szobor mellett a két közmunkás csontváza ácsorgott csupán, de róluk nem lehetett tudni, hogy a tétlenség, vagy a hőség végzett-e velük.

A kék plakát az utca végén feketén izzott és füstölgött, a templom csúcsán Szent Elmo tüze vibrált, amitől a bádogbános esze végleg elment. Az előbb még pucéran locsolta magát a plébánia kertjében a slaggal, most, hogy csodát látott, térdre vetette magát a gőzölgő pocsolyában, és olyan szaporán vetette a keresztet, hogy húsos segge csak úgy rezgett és ringatózott, amitől meg a sekrestyésben keltek életre bűnös gerjedelmek. Mindenki megzavarodott, a kisölkek műanyag dömperjei szétolvadtak, ők ordítottak, az olajos hajú traktoristák üstöke lángra kapott, ábrándos tekintetű asszonyaik letépték magukról a koszos melegítőt, csak úgy, mint a duplagyűrűsök a virágos otthonkát.

Általános volt a felfordulás, és akkora a hangzavar, mint valami meleghengerműben, és az árkokban tényleg folydogált az izzó acél, valamit tenni kellett tehát. Béla tudta, hogy az utcán foglyul ejtené a cuppogós aszfalt, ezért kerülő utakon, porzó ösvényeken igyekezett a templomba nyakában gukerrel, hogy legalább kiderítse, ki hozza az armageddont a falura. Ziháló, égő tüdővel kapaszkodott fel a lépcsőkön a toronyba, és, amikor már csak egy nagy, fehér fényt látott, akkor ért célba, megmenekülve a mennyország monoton boldogságától. Hörgött és fújtatott, ömlött róla az izzadság, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a filmbéli hősök, akik megmentik a világot, pedig neki most ez volt a küldetése.

Pár perc telt el, míg kiderült, hogy életben marad-e. Amikor nem hallotta meg a menet végét jelző gongot, remegő lábaira állt, amennyire lehetett megtörölgette csatakban úszó szemeit, és vigyázó tekintetét a gukkeren át a kukoricásra irányította. És aztán fölröhögött meg nyerített, hogy beleremegett az egész vacak torony a segge alatt. Ott állt egy alak, patákon ringatózott, és hol Gyurcsány, hol meg Soros feje volt neki, és okádta a tüzet magából, mint valami elvetélt cirkuszi artista. A kukoricaszárak már kezdtek migránccsá változni, hogy elözönöljék a keresztény világot, amikor Béla tölcsért csinált a kezéből, és kiáltott vidáman: – Ne má’, Gyuri bácsi!

Furcsa mód, ez az alak hallgatott rá, karjai megnyúltak, kihúzta dárdáját a Napból, ami egyből a mélybe zuhant, hűs fuvallattal fölkelt a Hold, a falu általános visítása megszűnt, a rigók életre ébredtek, és újra elöntött mindent a józan reménytelenség. A földöntúli alak patái eltűntek, a szájából ömlő lángok egycsapásra lelohadtak, előbb Süsü lett belőle, aztán meg Bodrogi Gyula, aki hívogatón intett Bélának, hogy menjen utána. Fékezett mellette egy sötét autó, amit egy fekete holló vezetett. Befelé invitálta, hogy elvinné a végtelenbe, de Béla nem szállt be, mert Margarita sehol sem volt, és azt gondolta, akkor meg minek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum