Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!