Más történetek

Tegye a szívére a mocskos mancsát az, aki határozottan állítja, ő pedig tudja, ki a rosseb az a Mocsár Gábor. Nekem szerencsém volt, az unokaöcsém még szaros korában elmajszolta egy könyv elülső borítóját – ennek már majd’ negyven éve -, és ami megmaradt belőle, az volt a Mocsár Gábor könyve Süli-bógni néven, illetőleg címmel. Hogy honnan került a fogai közé, azt máig sem tudom.

Viszont, miután a kölök taknyát és nyálát letörölgettem, egészen kellemes olvasnivalót leltem benne, és nem is egyszer röhögtem végig az egészet, a „Kerek egymillió” címre hallgatót meg különösen. Az a történet arról szólt, hogyan, milyen küszködéssel szerez be egymillió forintot a vályogvetés kamu megsarcolásából a főhős, és ami lóvét a rendszer működése fel is emészt.

Ez az unokaöccs-rágta kötet azért zúgott bele pállott agyamba, mert pártunk győzedelmes jelentést adott közre, hogy átlépte az egymilliót az eddig visszaküldött nemzeti konzultációs kérdőívek száma. Én ennek teljes szívemből örülök, annak ellenére, hogy értelme csak annyi, mint a vályogvetési illetéknek hajdani olvasmányomban, tehát zérus.

Mocsár írásai a működő szocializmusról szóltak, és azt mesélték el, milyen értelmetlen és álságos a rendszer, amely annyiban mégis jobb volt, hogy bizonyos munkához kötötte a millió megszerzését. Máma ez nincs így. Korunkban még a kerek egymilliárd névre hallgató kisregény is anakronizmus volna, hiszen ez az összeg csak bagó, smafu, gázszerelő legyen a talpán, aki nem szed be havi tízet belőle, mert olyan szorgalmas és okos, mint az ugrifüles.

És az a röhej, hogy ebből az egészből, ami minket most körülölel, már kacagtató történetet sem lehet írni, mert nincs cselekmény. Nem kell Pannónia motoron szambázni falvakban, pecsétet hamisítani, se semmit, be kell adni egy pályázatot a magasságos hivatalnak, ahol Isten és a szotyihaver segedelmével nyerünk. Az Orbán rendszerről már humoreszket sem lehet írni, annyira egyértelmű a búgása, zakatolása.

Szürreális világ, amelyben manapság élnünk adatik. Ebben az ököljog uralkodik, a „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül” kukoricajánosi egyszerűsége a réteken meg a mezőkön. Viszont ugyanaz van, hatványozottabban, mint Mocsár idejében, akiről azt érdemes tudni, hogy 1986-ban a Tiszatáj című folyóiratban engedélyezte Nagy Gáspár „A fiú naplójából” című versének kinyomtatását, amely az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára íródott, ezért az egész szerkesztőséget menesztették.

Ismerős történet, nemigaz? A mocsok körbefordult, és itt van nekünk megint. És azabaj, hogy azt sem tudom, ezt az egészet mért mesélem el, mert már röhögni sem nagyon lehet. Kínos, fogcsikorgatós idők vannak, meg öklök zuhogása. Nincs vállalati autó, amellyel a befagyott tavon elő lehetne adni a Süli-bógnit, amely amúgy műkorcsolyázós mutatvány. Most suttyomban közlekedő, páncélozott kisbusz van, és a szerkesztőségből nem kirúgják az embereket, hanem beszántják a lapot.

Viszont, ha már előkerült az agyam mélyiről Mocsár szerkesztő, azt javasolom, hogy az „Illetlenek” című kisregényt tessenek föltétlenül elolvasni. Amikor az unokaöcsém épp ezt rágicsálta, egypárszor behugyoztam rajta, illetve fölötte, ám be kell látni, az már rohadt régen volt. Akkor csak egymillió pénz dolgos ellopása volt az álombéli tét, és nem az egész országé, ami így kimondva csöppet sem röhejes. Lássuk be, vihogásért is a múltba kell menekülnünk, és ezabaj. Mostan Bözsi nénis történetek vannak, amelyek fölött csak sírva lehet vigadni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum