Hányinger

M. József tegnap este megünnepelte a kocsmában, hogy eltelt a hét, meg a nap, és jön a hétvége, aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen szombaton és vasárnap csak úgy nem dolgozott, mint hétfőn vagy pénteken. Amióta összeveszett a polgármesterrel, közmunkát sem kapott. Tulajdonképpen hálás volt neki, mert így alkalma nyílt arra, hogy heti egyszer-kétszer elmenjen feketézni, és sokkal többet keresett vele, mint a közös árok-kaparászással.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a tollas népség jelezte, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!