Nyüves életünk

Voltaképp senki nem ismerte a férfit, aki már egy éve ült a kocsma sarkában álló asztalnál, tulajdonképpen nyitástól zárásig. Olyan hatvanas lehetett, nem volt sem szakadt, sem koszos, sem büdös. Ha ilyen lett volna, nem is ülhetett volna a sarokban naphosszat, a kocsmáros ilyesmire ugyanis nagyon kényes volt. Sőt, emellett barátságosnak volt mondható, hiszen hajnaltól estig ment az ivójában a tévé, az emegy, mindig csak az emegy, és ő, ha nem kellett fröccsöt kotyvasztania, akkor a törzsvendégekhez telepedett, és nagy hangon megbeszélték mindig a világ folyását.

Ezzel a hatvanassal azonban nem sikerült emberi kapcsolatot kialakítani, ami azt jelentette, hogy ez a hatvanas senkivel szóba nem állt, csak ült ott szoborszerűen a kialvatlan szemeivel, és jobb híján hallgatta a tévét. Meg nézte is. Azt hihették volna, hogy beszélni sem képes, viszont fröccsöt, azt tudott kérni, ezért egy idő után ezt a föltételezést elvetette a kocsmáros meg a törzsvendégek is. Egy év hosszú idő, így az állandó szereplők szorgos kutató munkával kiderítették, hogy a néma indiánt Józsinak hívják, két éve nincs munkája már, közmunkára meg valami betegség miatt alkalmatlan, ezért ül reggeltől estig a sarokban.

Egy dolgot azonban sehogyan sem tudtak kikutatni, hogy akkor miből él, hiszen minden emberi számítás szerint már régen éhen kellett volna halnia, és ezt mégsem tette meg. De ez nem is érdekelte őket igazán, a fröccsét kifizette, részeg sohasem volt, egy dolog azonban zavarta a maligánban egyesült közösséget, hogy bár ők nagy hangon kommentálták mindig a tévéből kifolyó dolgokat, ennek a hatvanasnak a szeme sem rebbent soha, nem lehetett tudni, kit utál, kit szeret, vagy netán kit fojtana meg egy kanál vízben, mint arról rendszerint élénk vita szokott kibontakozni a maligánosok között.

Egyik ilyen volt, a másik meg olyan. Szidták Orbán jó édes anyját csakúgy, mint a böszme Gyurcsányt, meg a többit. Olykor ordibálásba hajló vitáikból – amelybe a kocsmáros is mindig bekapcsolódott – viszont kitetszett, hogy egyáltalán nem értenek semmit sem abból, ami a kocsma falain kívül történik. Egészen elképesztő párbeszédek zajlottak közöttük, mutatva nyájas népünk lehangoló szellemi állapotát, ami viszont itt senkit sem zavart, kiordították magukból a sötétséget, záráskor pedig elégedetten dorombolva mentek haza a legények.

Így telt el minden óra, ha esett, ha fújt, ha sütött a Nap, ha csikorgott a fagy, voltaképp a kocsmában megállt az idő, illetve inkább körbe-körbe mászott, mert – és ezt már a titokzatos Józsi figyelte meg – az ordibálásban elhangzó érvnek látszó állítások már régen elfogytak. Ahogyan az emegy is voltaképp mindig ugyanazt mondta, a maligánosok reakciói, szavai is ugyanazok voltak, így hülyítette meg teljesen őket a telekép, és váltak olyanná, amit az emegy urai elképzeltek maguknak, mint ideális polgártársat.

Egy napon ezt az idillt zúzta szét a mindig hallgatag indián-Józsi, bizonyságát adva annak, hogy a tűrőképesség véges, és egyszer minden elszakad. Utóbb visszakutatva a maligánosok rájöttek, hogy egy mondat fordította ki magából a hallgatag embert. Pontról pontra, másodpercről másodpercre föltérképezték az eseményeket, és abban egyeztek meg, hogy a bűnös szöveg ez volt: „A Fidesz értékelése szerint a magyar baloldal minden eszközzel csak Soros Györgyöt védi.” Ekkor történt meg a csoda. A hallgatag ember fölnyerített, mint egy kehes ló. – Soros. – mondta ezt még halkan.

Ebben a szentséges másodpercben lett néma csönd az ivóban, csak az emegy duruzsolt orrhangon. Mindenki a sarokba bámult, ahol az események kezdtek fölgyorsulni. A hallgatag megemelte hangját, és látszólag összefüggéstelenül, de egyre hangosabban mondta már a magáét. – Andy Vajna. – Bámultak rá, nagyon. – Kaszinó. – Folytatta a hallgatag. – Paks 2, Mészáros Lőrinc, PISA teszt. – Leesett az álluk, mert már ordított. – Trafik. Rogánhelikopter. Baltás gyilkos. – Ekkor fogta a poharát, és a tévéhez csapta, a kocsmáros meg hívta a rendőröket. – Propaganda média. – Üvöltötte, és felrúgta az asztalt.

Kintről szirénázás hallatszott, ott is ordítottak, majd lábdobogás, és kommandós kinézetű alakok nyomultak be az ivóba. A hallgatagot viszont mindez nem hatotta meg, fölállt, és úgy ordított. – Pasa park. Stadion. Nyugdíjrablás. – Ekkor kapta az első gumibotot a bordái közé, de nem zavarta. Rávetették magukat a kommandó-szerűek, és a földre teperték. A kupac aljáról ordított tovább. – Letelepedési kötvény. – Ekkor pofánverték, és megbilincselték. Eleredt az orra vére, de folytatta. – Szegregáció, nyomor, CEU. Népszabadság. Figyelő. Origo. Putyin. – Ez hallatszott utoljára, mert rácsapták a rendőrautó ajtaját, és visítva elhajtottak vele.

Csönd lett hirtelen, a kocsma úgy nézett ki, mint ahol öngyilkos merénylő járt, keblén jófajta bombával, az asztalok, székek fölborogatva, törött poharak szilánkjai a földön. A maligánosok bambán hallgattak, a kocsmáros állogatta föl az asztalokat meg a székeket, söpörte a poharak maradékait, és az az érzés terült el benne szélesen, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. A tévé még mindig orrhangon pofázott, de a kocsmáros egy mozdulattal kapcsolta ki, mert rájött, hogy attól ment el a hallgatag ember esze. – Ne má! – Mondták a maligánosok, és nekiláttak megvitatni a szokatlan történéseket, hogy mit is akart mondani ez az ember, de ezúttal csak csendben, és kizárólag halkan nem értettek semmit sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Nyüves életünk
  1. pronay pál szerint:

    Istenem,lézethet ilyen szint?
    Kit érdkel a politika az egyszerü emberek között?Melyik álomországban?
    Kis propaganda a javábol,elkeseredve egy nyüves élettel a hátán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!