Rezsiamazon

H. J.-né, Erzsike néni arra ébredt már hajnali kettőkor, hogy szinte elviselhetetlenül fáj a bütyke. Nem volt ez nagy újság, több évtizede riadt föl már arra, hogy hol ez fáj vagy hol az, megszokta és beletörődött, hiszen öreg volt már nagyon. Az lett volna a gyanús, ha nem sajgott volna valamije, akkor küldetett volna a plébánosért, de ez a mai ébresztő különösen kegyetlen volt.

Ott horkolt mellette az ura, akivel már negyvenhét éve nyüstölték egymást az életnek nevezett valamiben, horkolt, és a házi főzésű pálinka savanyú gőzeit eregette ki magából, de ez is rendben volt. Megrángatta a párnacihát, és addig mondta magában a miatyánkot, amíg a kakas szava nem szólt, hogy már szabad kikelni a dunna alól, nekilátni a napi zakatolásnak, ami már csak pöfögésnek volt nevezhető.

– Ébredj, aptya! – Bökte oldalba az urát csak úgy ezer éves megszokásból, mert a ház körül már régen nem volt teendő, az utolsó disznót tíz éve, a legkisebb unoka keresztelőjére bökték le, és amint a végső kanál zsír is elfogyott a bödönből, már disznajuk sem volt. Minek, egyrészt, másrészt pedig nem volt már moslékuk, hogy újat neveljenek.

Alig is pirkadt, az öreg indult abba a rohadt kocsmába – hogy szakanna rá az ég -, meginni azt a keveset, ami amúgy volt, de Erzsike néni már régen túl volt azon, hogy ezen pöröljön. Megtette ezt végtelen életük során fiatalasszony kora óta naponta minden eredmény nélkül, most meg már úgy volt vele, ezt rendelte az Úr egészen bizonyosan, mert különben mért lenne így, és nem másként.

Az öreg elzötyögött a gumicsizmájában az ivóba, Erzsike néni magára vette az otthonkáját, göbös ujjaival megcsomózta álla alatt a kendőt, és belesüppedt a gondolkodásba, mert neki sem volt mit tennie. Maradt még köménymagos leves meg krumplistészta tegnapról, a két vézna tyúk elkapirgált magában, a loncsos szőrű, különös keverékű Morzsa kutya meg élte a maga önálló életét.

Ült a hokedlin a konyhában, és ahogyan az első napsugár megvilágította az asztal sarkát, rávetült a fény egy sárga csekkre, amiről tudta, hogy nem fizeti be. Ez a szemétről szólt, amit Erzsike néni sehogyan sem értett, mert szemetük se volt hónapokig. A maradékot a Morzsa ette meg, ami ezen kívül keletkezett, az meg a kert végében álló budiban végezte.

Nem értette, hogy ezt mért kell neki fizetni, és pláne ennyit, egy heti élelem árát, és ahogy idáig jutott vélekedésében, valami eltörött benne. Minden rossz okát Jenőben, a polgármesterben látta meg ekkor, aki suttyó korában lopta a cseresznyéjét, mindig röhögve futott el a kapanyél elől, és már akkor is rosszul állt a szeme neki, most meg itt dirigál díjakról, meg az egész életről.

Fogta a sárga csekket hát, átballagott a hivatalba, ami ott volt a kocsma mellett, és életének összes keserűségét, az összes ellopott cseresznyét, minden szemetet és minden mocskot a Jenő arcába káricált, és csak mondta. A Jenő meg elkezdett paragrafusokról meg ilyenekről beszélni, aztán valami Németh Szilárdról meg rezsiről, de Erzsike néni nem az öltönyös embert, hanem a pofátlan kölköt látta benne.

Nem volt nála a hajdani kapanyél, ezért összegyűrte azt a sárga csekket, az asztalra kente, maga sem tudta, honnan tért vissza karjaiba az élet, és két maflást kevert le a cseresznyetolvajnak, aki nem lepődött meg, a hóna alá kapta a húsz kilós öregasszonyt, és kirakta az utcára. A kocsma népe – az ura is – látta mindezt, egyként kortyolt a fröccséből, egy bicikli váratlanul eldőlt, mert épp arra járt a szentlélek, Erzsike néni arcán, szeméből pedig megindult szerencsétlen életének sós patakja.

(Idén február végén egyik reggel a polgármesteri hivatalban kereste fel egy szatmári település vezetőjét egy idős asszony, és kérdőre vonta az általa fizetendő szemétszállítási díj összege miatt, ugyanis azt eltúlzottnak tartotta. Bár a polgármester megfelelő tájékoztatást adott a jogszabályi előírásokról, ezen a néni annyira feldühödött, hogy az íróasztala mögött ülő férfinak lekevert két pofont és a nyakát is megkarmolta. A polgármester ezután megragadta az asszonyt, és kivezette az irodából. Hivatalos személy elleni erőszak miatt kilencvenkétezer forintra büntették a nőt. – MTI)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Rezsiamazon
  1. if szerint:

    Sajnos ennek az állati jelzőt sem érdemlő népnek megfelel az, hogy idestova harminc éve egy szégyenletes és egyben vérlázító maffiaállamban él, ahol közönséges útonállók, tömeggyilkos szörnyetegek uralják az országot. Ahol a helyi önkormányzatoknak csúfolt dísztársulatok sem egyebek, mint a maffiaállam helyi lerakatai, ahol a piszkos munkát velük bevégeztetik. Így aztán ne csodálkozzon senki azon, ami ebben az undorító pöcegödörben nap mint nap megesik.
    A szomorú ebben a történetben az, hogy épp a legkiszolgáltatottabbak, a legelesettebbek azok, akik végső elkeseredésük okán szembe merészelnek szállni a hatalmi tébolyban szenvedő pénzéhes undorító férgekkel és azok aljas pribékjeivel.

    Az esetet részletezve (választ nem várva) kérdem:
    Hogy lehet egy el nem végzett szolgáltatásért egyáltalán pénzt követelni?
    Hogy lehet ezt egyáltalán “törvénybe”, “jogszabályba” foglalni?
    Hogy lehet törvényt hozni arról, hogy szemetet márpedig mindenki termel és azért fizetni kell, mert olyan nincs, hogy szemét nem keletkezik? (Noha a környezet hatékony védelme feltételezi azt, hogy szemét márpedig nem képződik.)
    Hogy lehet az, hogy a nem, vagy keveset “szemetelők” büntetve vannak azzal is, hogy nekik is ugyanannyit kell fizetni, mint a gátlástalanul szemetelőknek?
    A gyengébbek kedvéért, ha például valaki havonta “termel” mondjuk tíz liternyi szemetet, annak miért kell ugyanannyit fizetnie, mint annak aki hetente annak legalább a tízszeresét produkálja? S ha valaki ezt igazságtalannak érzi, annak az orra alá dörgölik, hogy ez a “törvény”. Aztán meg belerúgnak abba, akit elvileg szolgálniuk kellene, akikből meg egyébként a többséghez képest jól vagy kibaszott jól élnek. Vérlázító!
    Miként vérlázító az is, hogy csak a „hivatalosék” állásfoglalását ismerjük, de hogy valójában mi történt, hogyan zajlott le ez az incidens ténylegesen, arról semmit sem tudunk. Ismerve hatalmasék arroganciáját, feltehetően nem az idős nénike verzióját citálták a nagy nyilvánosság elé.
    De vérforraló az is, hogy akkora büntetést róttak rá (már, ha valóban elkövette, amit a terhére írnak), ami feltehetően a nénike lassú kivégzésével egyenlő. Egy ejnye-bejnye nem lett volna elég? Nem, mert az alattvalóban rögzíteni kell, hogy a hatalmasékkal nem lehet szembeszállni! Az főben járó bűn. Csakhogy a halálbüntetés eltörölve, ezért az aljasabb verzióval kell ezt megtenni.
    Egy pöcegödörben persze ez is “természetes”. És sajnos az is egészen természetes, ami teljességgel természetellenes. Törvénykezni. Törvényt ugyanis ember nem hozhat, kivált egy másik emberre nem, mert azt diktátumnak, azaz diktatúrának nevezik. Az egyik diktál a másiknak. A szolgának, az alattvalónak képzeltnek, akiből él. De a nember (némber, a csak nevében ember) már ezt sem érzékeli. Elkeserítő.
    Ennek az egész szipolyozási technikának pedig az a lényege, hogy mindig legyen valamilyen ok és alkalom az ember, bármely ember megrogyasztására. Nem véletlenül találták ki a különféle szolgáltatási alapdíjakat, meg a különböző kötelezően fizetendő – ellentételezést valójában nem nyújtó – sarcokat. (S mellesleg, ma legalább hatvanféle adónak vagy járuléknak csúfolt elzebrállal sújtják a némbert.) Az alattvalót valamiképp függőségben kell tartani, kiszolgáltatottságban és félelemben. Csakhogy ezt a tízmillió nyomorult zöme, úgy látni, ha nem is élvezi, ám zokszó nélkül tudomásul veszi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!