Tóbiás, medvék, emberek

Tegnap megérkezett mihozzánk Tóbiás, ráadásul kopogtatás nélkül. Zaklatott élete során látták már őt a fáraók földjén, egy időben a Siratófalnál lébecolt, most pedig hazatért Gemencre, és ennek mindenki fölöttébb örült. Nem nevezték őt hűtelensége okán sorosbérencnek, sem hazaárulónak, de még libsibolsinak se, migráncsnak meg pláne.

Tóbiás tizennyolc éves, és fekete gólya képében járja Isten hülye világát. Mégis, jöttének csak tudós doktorok örültek, és nem tudható, hogy épp aznap hány óvodában zúztak bele a kis szarosok a „Gólya, gólya gilice…” kezdetű örökbecsű ovimetálba, egy történés azonban jól dokumentált: egy erdélyi településen migráncsos pörformanszt adtak elő a gyerekek, de ennek is megleljük az okát mindjárt.

Ugyanezen a megátalkodott hétfőn tartották a nemzetközi jegesmedve-napot, amivel a panelproli ivadéka nem sokat tud kezdeni. Az ő világában a jegesmackó maximum kólát szopogat fején fülhallgatóval, barna rokonáról is annyit tud csupán, hogy szereti a mézet, lazacról egy szó sem esik. Sőt, Micimackó is rég feledésbe merült a népnemzeti utódtenyésztés programjában.

A jegesmedve mindazonáltal egy vadbarom, aki cuki fókakölyköket vacsorál, de ezt hibául neki fölróni nem lehet. Ha van Isten, akkor ilyennek teremtette őt, ha meg nem, akkor a nagyszakállú Darwin bácsi. Ezen majd lehet vitatkozni a kötelező hittan órán, ami mindjárt itt lesz, alig is kell párat aludni odáig.

A jegesmedvét azért siratja most a Janus-arcú emberiség, mert fogy a világa, a globális hőhullám miatt egyre kevesebb a jég, ahol ő kényelmesen haraphatja át a fókakölykök torkát, a szárazföldön viszont nagy bajban van. Csak bóklászik a partokon, és helyi hajléktalan módján mindenféle szart megeszik, és nincs ott egy karakán Tarlós, hogy kitiltsa az aluljáróból.

Mindezek ellenére, ahogyan azt megtudhattuk a jegesmedve-sirató napon, „környezetének változásához nagyban hozzájárulnak az emberi tevékenységek”, ezért az álságos sapiens veri a tamtamot, hogy énédesjóistenem, mi lesz a mackókkal?

Afrika északi részén meg emberek bóklásznak, az ő világuk is fogy, mert környezetük változásához szintén nagyban hozzájárulnak emberi tevékenységek, úgymint bombázás, kalasnyikovozás, lefejezés és más elmesélhetetlen örömök. A jegesmedve, ha arra jár egy kósza jégtábla, rátelepszik, és jóízűen tutajozik egyet rajta. A fogyó világú emberek is gyakorta vízre szállnak otthonuk gőzei alól, aztán vagy odavesznek a vad hullámokon, vagy nem.

A magyar televízió híradója szerint a Földközi tenger habjai a tavasz beálltával elnyugodtak, így élőhelyük elvesztése miatt újra útra kelnek majd az emberek. Nekik azonban nincsen világnapjuk, sőt, élcelődnek rajtuk gyermeki előadásban, és ennek is oka van, mégpedig Orbán Viktor, a lokális felmelegedés kiváltója.

Tehát, és mindenesetre az erdélyi lurkók farsangoltak, egy kislány migráns nőnek öltözött be csecsemővel a karján, a kisfiúból rendőr lett kezeiben géppisztollyal. A történet rövid volt és velős, megvesztegetéssel zárult, a végén pedig mindenki vidám táncba kezdett. Tavaly is volt már ilyen, és minden bizonnyal lesz is még, mert az okádás kedvenc időtöltése fajunknak.

Hogy az így dresszírozott kölkökből aztán milyen suhanc, majd pedig felnőtt válik, arra példa László Petra, aki ilyképp megelőzte korát rugdosódásával. Viszont, mire ezek a vidám gyermekek – akik ma bájos előadásukkal mosolyt varázsolnak az idióták arcára -, majd bajuszt növesztenek meg csöcsöket, más szóval igazmagyarrá válnak, akkor a menekülő ember bízvást behelyettesíthető lesz cigánnyal, zsidóval, meleggel, vagy bárkivel, akinek nem tetszik a pofája.

Az ilyen mókákhoz muníciót kormányunk bőséggel biztosít. Most is, Bakondi, az árvízi hajós, aki mostanság a nemzetet óvja, figyelmeztet, és ezt is tegnap. Mint volt szíves kifejteni, nyolcvanezer ember áll sorban – nem jegesmedve és nem Tóbiás -, hogy megrohamozza sokat szenvedett hazánkat. „Idén is arra kell készülni, hogy elhúzódó és tartós ostrom alatt lesz a déli határ.” – Fejtegette igen bölcsen, következésképp: nincsen mese, mindmeghalunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum