„Az országos népszavazás akkor érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott. Eredményes országos népszavazásról pedig akkor beszélhetünk, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.”
(kormany.hu)
Ezt minden hülye érti, csak a Fidesz, meg az egyatábor nem. Ezt hívják törvénynek. Holnap lehet módosítani, aztán újra próbálkozni, de egyelőre ez van. Első pont: nem volt érvényes a hiszti. Kész. Innentől pedig nem lép életbe a második passzus. Lehajtott fejjel és szép csendben el lehet kullogni, normális helyen más opció nincsen.
Ehhöz képest ezek olyan pöckösen járkáltak már tegnap este is, mint a fostos galamb. Tények, törvények nem érdekesek, győztünk, de mennyire kurvára. Ez folyt ki a fejükből, mert az ember van olyan hülye, hogy mazochista módon belenéz az ő tévéjükbe, aztán úgy marad. Magam is, mondhatni: szájtátva álltam.
Mielőtt beszámolnék a nagy utazásról, kiindulási pontként rögzítsük: leszarom, hogy hárommillió szerencsétlen polgártársat sikerült befosatni közel húsz milliárdból két és fél szemeszter alatt. Ötöt meg nem. Pont. Kétszer kettő az négy. Nemigaz? Nem, mint kiderült az este folyamán, mégpedig egészen elképesztő egyenletekkel operálva.
Viszont mielőtt megvilágosodott volna az egész nyolcvanmilliárdos brancs, üdítő volt látni azt a nyüszítést, amit véghez vittek, mert nem volt meg a vezérmotívum. Még maga Kósa Kupakos is úgy belekeveredett, hogy viszonyítási pontot épp a tudósítótól kért, amely esemény sajtótörténeti kuriózum, és majd oktatni fogják.
Délután még ott tartottak, a migráncsok ott tolonganak a kerítésnél, és csak a startpisztoly dördülésére várnak, hogy mint a sáskák, egyből elözönöljék a szent, magyar anyaföldet, ha a libsibolsik már megint rárontanak a nemzetükre. Rárontottak, oszt nem szakadt le a mennybolt. Na, ebből kellett valahogyan kikecmeregni. De megoldották ezt is Isten, és nem utolsó sorban a Párt segedelmével.
Az általános tanácstalanságból a kiutat a Gulyás Gergely névre hallgató terminátor mutatta meg elsőként a lebukó Nap utolsó sugarainál – vagy a „K” vonal -, midőn rezzenéstelen arccal hazudta bele az ország pofájába az új éccát, miszerint ez az egész szarhalom, amit összelapátoltak, elsöprő győzelem volna.
Innentől pedig nem volt megállás. A nyolcvanmilliárdosok turbó fokozatba kapcsoltak, hogy érvénytelen volna a játék, arról többet egy elcseszett szó sem esett, és útjára indult a gyalázat. A kék Magyarország kék térképe előtt szinte falvanként haladtak sorra, hogy bemutassák a kilencvennyolc százalékos „nem”-eket.
Szó nem esett arról, hogy tán azért, mert a többség – még egyszer: a többség – be nem tette a lábát a mocskos fülkéjükbe. Olyan volt ez az egész, mint hajdan, amikor mindenütt hasonló arányban a Népfront jelöltje diadalmaskodott. Tökre. Ilyen időutazást rittyentettek a színpadon, és lelkük rajta
Csakhát a szakértők, a bérokosok a Századvégtől, akik voltak nekik, azok nyomatták az igazi pörformanszt, egészen elképesztő dolgokat produkálva, hogy győzelemmé transzformálják a kincs, ami nincset. Ketten voltak a megváltók, akik hűvös eleganciával – hogy nem röhögték el magukat – különféle nézőpontokból hozták létre a számok varázslatát.
A legfőbb kiinduló pontjuk ez a hárommillió „nem” volt. És aszonták, hogy kétmillió mókusmagyar soha nem is szavazik, őket tehát kivonták a képletből. További három millió meg otthon maradt, mert véletlenül. Ha mindezt összeadjuk és kivonjuk, akkor szerintük máris nem kétharmados, hanem háromnegyedes a győzelem. (Tisztára, mint Svejk a mozdonnyal, de ezt most inkább nem részletezem.)
Ez pedig – mondták a jól fizetettek – már elégséges alap, hogy meglegyen a sokat emlegetett közjogi következmény, mert elsöprő többségben vannak a megfélemlítettek. Innentől kicsit leállt az agyam, és csak foszlányosak az emlékeim, de azért igyekszek rekonstruálni a permanens kabaré egyes betétszámait.
Ez az egész cirkusz, amit generáltak nekünk, nem párt-, hanem nemzeti ügy. Ha jól emlékszek, ezt tolták a pofánkba. Ehhöz képest a két talpas azt is mondogatta a nagy kékségben, hogy egy hat éve kormányzó pártnak, ráadásul a második ciklus félidejében ez milyen remek eredmény. Hogy ennyi hülyéje van. Ez is kipipálva tehát.
Ezután jött a legmocskosabb, midőn már arról volt szó, hogy érdemes összevetni, amikor a népszavazás volt a csatlakozásról, akkor mennyi volt az „igen”. Ha most több lesz a „nem”, akkor megint csak világraszóló a diadal, és ki is mondták, hogy a rendszerváltás óta párt ekkora győzelmet még nem aratott.
Akkor tessenek mondani, most kilépünk? Orbán a hamuba sült pogácsája mellett ezt az üzenetet viszi Brüsszelbe a batyujában, ahogyan szokásos stílusában – akkor még magabiztosan – eldalolta az ő katolikus rádiójában? Vagy csak a szart köllött még kicsit suvickolni? Mindegy már.
A valóságnak ezen az új szintjén az atyának még beszélnie kellett rezzenéstelen baromságokat, amely aktusról nemes egyszerűséggel kitiltották az újságírókat, nehogy illetlen kérdéseikkel megzavarják a nagyívű gondolatokat. Utána biztosan be kell állítani a kemikáliák új dózisát, hogy eljusson az a batyu Brüsszelbe.
Itt a vége az operettnek, illetve: á, dehogy. Azt hihettük volna, ha lezárul a tébolynak ez az új fejezete, akkor lesz lélegzetvételnyi szünet, átmeneti nyugalom talán. Lófaszt, mama, most kezdődik igazán ezzel a három millióval meg a felhatalmazással. És mindez addig tart majd, amíg ez a mi drága, jó emberünk magára nem gyújtja a házat.
Vélemény, hozzászólás?