Béla nehezen tért vissza álmai gőzei alól, miután két perc alatt járt be száz évnyi tájakat és sorsokat. Csak ekkor, az ébredés kínjai közepette jött rá arra, hogy egyetlen dologgal érdemes foglalkoznia csupán, mert ebben minden benne van, ez a lét eszenciája, és ez pedig az idő.
Mindezt még csuklyás pillái mögött révedezve döntötte el, és azt is tudta, el kell hagynia megszokott hűsijeit, mert ezek ugyan segítik az utazást, ellenben megzavarják a tiszta gondolatot – ahogyan ő nevezte álmodozását a reá törő fennköltségben -, ezért váratlanul így szólt: – Adj egy kávét!
A fröccsök ura értetlenül nézett rá, mert ilyennel, ilyen óhajjal már nagyon régen nem találkozott barátjától, mégis szó nélkül sziszegtette a gépét, aranyozott alumíniumra rakta az üvegpoharat, meg a két mokkacukrot. Visszhangzott a koppanás, ahogyan az asztalon landolt a készség, amely jelezte, hogy új időknek új dalai következnek, beláthatatlan kimenetellel.
Béla – a bádogbánostól ellesett rituálét utánozva – a két édesítő szert koszos szalvétával takarta le, hangtalanul mozgatta ajkait, majd egészen váratlanul a fröccsbe dobta a cukrot, a poharat fölemelte, az ajtóhoz lépett, és egy határozott mozdulattal öntötte ki az utcára az egészet. A hülye, bárgyú és pofátlan galambok alig tudtak odébb iszkolni a maligánzápor elől.
A kocsmáros hosszan, értetlenül nézte a megmagyarázhatatlant, attól tartott, hogy valami eszetlenségbe torkollik az egész, aminek a végén vagy a mentőautó, vagy a rendőrök jelennek meg, mint az mostanában szokásban volt. De ránézve barátja őszbe hajló tekintetére azt kívánta, bár csak így történne, és ne valami eddig ismeretlen cirkuszi előadás vegye kezdetét.
Erre minden esély megvolt, mégis egészen váratlan fordulatot vettek az események. – Kéne papír és toll. – Ezt böffentette bele a világba Béla uralkodói hanghordozással, aminek lehetetlenség volt ellenállni. A fröccsök ura eléje tett egy papírszalvétát, de ezzel nem volt megelégedve a leendő időutazó. Kapott hát egy szép nagy spirálfüzetet, hogy semmi se szabhasson gátat révedezésének.
Vasárnap volt, amikor visszaérkezett a temetőből, és amikor megszállta a révület, mert csak annak lehet nevezni, ahogyan Bélából fokozatosan szállt el a józanság, holott épp kerülte a fröccseit. Majdnem egy hétig tartott az ihletett állapot, ami terjedelem a kocsmáros számára maga volt az örökkévalóság, Bélának azonban csak egy múló pillanat volt az egész.
Megvárta, amíg kihűl a kávéja, fölhajtotta és újat kért. Szemben vele, a falon ott ketyegett, dübörgött egy légyszaros óra, amely gyerekkorában valamely vasúti váróban szórakoztatta az utazókat. Már senki nem emlékezett rá, hogyan került ide, zakatolt csak, és Béla belefeledkezett. Véreres szemekkel meredt rá, a fröccsök ura látta, hogy egy percig lesi, majd csukott pillákkal fejét másodpercenként ingatva utánozza a ritmust, amit az óra vert.
Le akarta igázni az időt, és amikor végzett vele, kinyitotta a füzetet, írni kezdett, szuszogott. Innentől kezdve szűnt meg számára a világ, egészen elképesztő, váratlan dolgokkal lepte meg barátját. Az órát leste, a harangot hallgatta, mindenbe belekapaszkodott, amiből valami ritmust lehetett kifacsarni. Szemei lázban égtek, arca beesett, ősz borosta lepte el, alig lehetett ráismerni.
Mindeközben nem szólt senkihez sem. A fröccsök ura néha eléje tolt egy zsíroskenyeret, amely fél nap múlva kőkeményen, érintetlenül állt ott, mégis, folyamatosan főzte neki a kávét, egyre erősebbre, mígnem olyan lett az ital, mint a higany. Béla a harmadik napon szó nélkül fogta a székét, és hátra vonult vele a kertbe.
A füvek erdeje mögött magányos, rozzant budi kókadozott, a fás sufni összerogyni készült, éppen úgy, mint százezer éve mindig. Rigók kergetőztek, ugráltak és futottak, hangyák rohangásztak, ahogyan millió éve tették, ugyanúgy. A megvilágosodni készülő rájött, hogy itt találja, amit az óra ritmusában hiába keresett.
Motyogott, a kocsmáros úgy vélte, Ferencet játszik, és a madarakkal társalog, pedig csak a saját mantráját mondogatta, amiből néha-néha kiszüremkedett egy kósza fél mondat. – Semmi értelme. – Ezt ismételgette, mígnem hátra nem szólt a barátját kérdve: – Milyen nap van ma? – Csütörtök. – felelte a fröccsök ura, de Béla csak a fejét ingatta. – Vasárnap van. – Jelentette ki határozottan, majd ellentmondást nem tűrőn ezt: – Gyere ki!
Valami történni fog, ezt mutatták a rezgő levelek, de nem zuhant le a mennybolt, csupán annak jött el az ideje, hogy Béla elmesélje, mire jutott a több napon át tartó áttetsző gondolkodásával. – Nincsen idő. – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, majd miután barátja semmit sem szólt, csak várta, hogy mire akar kilyukadni, így folytatta.
– Illetve nekünk nincs. A rigóknak sincs, a hangyának sem. – A madarak megszokták már, nézték az embert, aki rájuk mutatott. – Ezek itt raptorok, mi meg cickány-szerű lények vagyunk az avarban. – A kocsmáros szeme elkerekedett, de Béla nem állt le. – Az idő csak óriási távlatokban létezik, felülről. Veled meg velem mindig ugyanaz történik. Reggel, délben, este, ma, holnap, holnapután. Körben forog minden, vasárnap van örökké. Fingok vagyunk a porban, az egész hülye világ is az, országok, népek, handabandák, ennek semmi értelme. Itt, a székem alatt valamikor tenger volt, aztán megint az lesz. Az egész elcseszett falu elsüllyed, miközben a Föld száguldozik az űrben. Kétszáz millió évvel ezelőtt mi volt? Gondwana. Meg ázalékállatkák. Tudtad, hogy akkor ugyanott voltunk, mint most? Ez a rohadt Nap ennyi idő alatt megy körbe a Tejúton. Mire újabb kört tesz meg, a majmok lesznek az urak, vagy a gépek, vagy egyik sem. Négymilliárd év múlva a Nap fölfúvódik, és eléget mindent, aztán kihűl és jégként száguldozik tovább, de ez sem elég. Ötven milliárd év múlva jön a Nagy Reccs, az összezuhanás, vagy a Nagy Szakadás, amikor az atomok is széjjel hullanak, egyik sem rózsás, de legalább messze van. – A fröccsök ura furán nézett a barátjára, aki nem állt le. – Ezért mondom, ez itt, amit látsz, nem idő. Ez csak egy kimerevedett pillanat, a sötét anyag…
A kocsmárosnak nagyon hirtelen lett elege. – Tudom, cseszd meg. Én is nézek tévét. – Béla elhallgatott. A józanság, ami épp készült elvenni az eszét, hirtelen nagyon távolinak tűnt. Barátja még ennyit tett hozzá. – Amikor iszol, normálisabb vagy. – Béla fölállt, megfogta a széket, és visszasétált a valóságba. – Adj egy fröccsöt! – Adta meg magát, és már nem hallotta az óra kattogását, helyette a kölkek műanyag dömperei zúgtak odakint, a melegítősök cívódtak, ugyanúgy, mint akkor, amikor hősünk odahagyta a világot napokkal ezelőtt. – Mondom, hogy vasárnap van. – Ezt gondolta, de nem mondta ki, csak kajánul nézett a pult mögé, mint a pajkos óvodás. Így kezdődött el újra minden.
Vélemény, hozzászólás?