311.31

Lassan, a kertek alatt történik valami ebben az országban, amelyre a nyári lázban senki sem figyel. 311.31: ennyi forintot kóstált ma reggel hat órakor az euró. Kardunkba kell dőlni emiatt? Ugyanmá, hetek óta ott lavázik 310 körül. Amikor először érte el a 310-et, akkor volt hírértéke a dolognak, visított vett malac módján az egész közgazdász gárda, aztán belefáradtak, ami nincsen jól. Erre megy ki a játék: ha nem megy erőből, sikerül majd a türelem és beletörődés megroppantó súlyával demenciába hajszolni az egész országot. Hol van a tavalyi hó? Sehol sem, ki emlékszik már arra, hogy azeeemúttnyóc buktájakor kettőhatvanat kóstált a valuta, amelyet annyira áhítunk(tottunk), ámde sohase lesz nekünk már olyanunk, ez kétszer kettő, és nem orbáni módra. Ő mondta egy delíres augusztus huszadikán, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Ollé.

Kikeveredve azonban a hülye közmondások, budiból kihúzott álidézetek emberének bűvéből nem ártana mérleget vonni, mert érdemes a valutás országban. Most épp ez a fő vonal, a hitelesek megmentése, ha belerokkannak a bankok akkor is, csípőből. Nem lenne erre szükség, ha nem lett volna azeeemúttnégy. Mindjárt a nyitánynál, 2010 nyarán olyan kijelentéseket tettek az alhülyék, amely miatt az euró seperc alatt ellódult olyan pályára lépve, hogy azóta sem tudja befejezni a száguldást, mintha Porsche szerelem lenne. A mese meg folytatódott oly kitartóan, hogy szép lassan nem volt hírértéke annak a szarnak, amit azóta is kavarnak. Nem kellett volna a világot kiforgatni a sarkaiból devizahitelesileg, ha csupán megőrzik a Bajnai által átadott árfolyamot, de nem ment. Nem is akarták nagyon, shortolással szépen lehet keresni ugyanis, elég csak röpke pillantást vetni új uraink vagyonbevallására, amelyekben hömbölögnek a sokmilliók, az ingatlanok, földek, egyebek, amit ne irigyeljünk mi láthatatlanok, nekünk nem jár a manna, ők meg bizonyára a belüket dolgozták ki érte, kirielejszon.

Hanem a magyar lélek, ez a bűvös, kiismerhetetlen valami, amellyel mindent meg lehet tenni, csak türelem kell hozzá, úgy tűnik. Annak idején, amikor volt még némi élet ezen a földön, megbénította az országot a virtus, mert fölment a benzin ára, és nem utolsó sorban azért is, mert a plebs arra is rájött, hogy hazudnak neki. Azóta eltelt huszonöt év, és ennyi idő elég volt, hogy minden fölhorgadást, annak még a csíráját is kilúgozza a lelkekből. Legyintünk már, ha a benzin ára négyszázvalamennyi körül mozog pár forintot, elmulasztottuk az ordítás jogát, amikor meglódult, és beláthatatlan messzeségbe hagyta a taxisblokád ötven forintját. Legyintünk, ha az euró, amely megfojt minket, elhagyja a háromszáztízet, hiszen hetek óta ott billeg körülötte, és mégsem halt bele senki. A hazugságot meg már észre sem vesszük, mert ez egy ilyen világ, kialakítottuk magunknak.

Így játszik velünk az idő. Oly dolgokat, amelyeket prüszkölve hessegetnénk el amúgy, a mindennapjaink bevett részévé teszi a megszokás. Mindez nekik szolgál, a rajtunk élősködőknek. Újabb etapban taposunk a fidesznyikek által vizionált húszból. Annyiból azonban szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem ezer évre (vö: Hitler) terveznek, nekik elég ennek a töredéke is, nekem viszont ez is rohadtul sok, egyszerűen nincs ennyi időm. Viszont az ellenzéknek már megint csipásodik a szeme. Ugyan már, királylány, miközben elevenen falnak föl.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!