Mit tehet egy hatvanhoz közeledő ember a világ forgatagában? A józan ész azt diktálja, semmit se. Rossz korban születtem, mint ahogyan mindahány honfitársam rossz korban született ezen a tájon már százezer éve. Erre vagyunk büszkék, ez a honunk. Valami virtigli hülyeség aszott el bennünk, és még csak azt sem lehet mentségül hozni, hogy átvertek minket, mert nem, hülyék vagyunk úgy születésileg, ezt számos tény bizonyíthatja, de ez most fölösleges, és mégis úgy viselkedünk, akárha volna még itt jövő. Nincs. Ott tartunk most is, mint Bacsó a Tanúban, ugyanaz az ájer. „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Áruló vagyok tehát, be kell látnom, sőt, kém, mint a jobbikos fószer, nem pazarlok energiát kiderítésére, ismerem, mindenkit ismerek, ügynök vagyok, leplezem, de látok.
„Virág: A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg. De pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak. Érti már, Pelikán elvtárs?
Pelikán: Nem értem. Az tetszik mondani, hogy az benne a gyanús, hogy ami nem gyanús?
Virág: Erről van szó.
Pelikán: Én se vagyok gyanús, mégsem vagyok kém.
Virág: Honnan tudja?
Pelikán: Lehetséges az, hogy én kém vagyok?
Virág: Minden lehetséges. Magából még sok minden lehet Pelikán elvtárs, ha nem áll keményen a lábán.”
Keményen kéne állni a lábamon tán. Vagy más alternatívák is szóba jöhetnek. El óhajtanék menni innen a büdös fenébe, Mikes Kelemen akarok lenni, Rodostóban lavázni, hallgatni a tenger mormolását, a futó szelet, annak zúgását, egy lenni valójában a bujdosók közül, habár ezt mostan is teszem, rejtőzködök, fütyörészek az egyre nagyobb számban és egyre több alakban kifejlődő brigantik elől.
Így megy ez.
Mert honnan tudom én, hogy mikor látnak meg hirtelen? Nem, ezt én nem tudhatom, aztán mégis minden lassan kihüvelyeződik, kialakul, amikor már ott tart a ’zember, hogy az ismerőse óvva óv a mobilon, hogy ezt lehallgatják szerinted, és az eredendő röhögés kínját levetve végül be kell látnom: lehet, hogy igaza van.
Lehetett volna ezt cifrábban is fogalmazni, egyértelműbben, azonban nem hiszem. Unom, ez volna a lényege. Nem kívánnám harsonaszóval ismételni magamba zuhanásom lényegét, amely a körülölelő világban leledzik, de hát mi tegyek, ha benne van? Mint máskor sokszor, most is a jó öreg katonához fordulok, aki képes volt rá, hogy hülyére vegye a világot, nem azért, mert előnye jutott volna belőle, hanem mert azt csak így lehetett elviselni. Aztán sikerült neki, ami jó volna, ha a mai gyakorlatba is bekerülne, – ’hetne. Bár ez csak ábránd, ám nem minden tanulság nélkül való, hogy a jó Jozef miképpen fingatta az aktuális hatalmat, ahogyan nekünk is kéne.
“Dub hadnagy felindultan nézett a derék katona gondtalan arcába, és dühösen megkérdezte:
– Ismer maga engem?
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat.
Dub hadnagy szemei forogtak egyet, a lába nagyot dobbantott:
– Én pedig azt mondom, hogy maga még nem ismer engem.
Švejk megint ugyanazzal a gondtalan nyugalommal válaszolt, mintha raporton volna:
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat, a mi menetzászlóaljunknál tetszik lenni.
– Maga még nem ismer engem – kiáltotta megint Dub hadnagy -, lehet, hogy a jó oldalamról ismer, de majd meg fog ismerni a rossz oldalamról is! Én veszedelmes ember vagyok, mit képzel maga, én megríkatok mindenkit. Nahát, ismer vagy nem ismer?
– Ismerem, lajtnant úr.
– Utoljára mondom magának, hogy nem ismer, maga szamár. Van magának testvére?
– Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy van.
Dub hadnagy végképp dühbe gurult Švejk nyugodt, gondtalan tekintetétől, és magánkívül ráordított:
– Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?
– Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.
Dub hadnagy úgy nézett Švejkre, mintha át akarná fúrni. Švejk méltóságteljes nyugalommal állta Dub hadnagy gonosz pillantását, úgyhogy a beszélgetésük egyelőre véget is ért, ezzel a szóval:
– Abtreten!
Mindegyik ment a maga dolga után, és mindegyik azt gondolt magában, amit akart.
Dub hadnagy azt gondolta, hogy szól a kapitány úrnak, hogy csukassa le Švejket. Švejk pedig azt gondolta, hogy ő már sok hülye tisztet látott, de az ilyen, mint Dub hadnagy, mégiscsak ritkaság az ezrednél.”
Kafkai világ ez, a sötétségét azért mégis Bacsóval lehet a legjobban illusztrálni, és ez így nagyon nagy bajnak tűnik. Hibának, sőt, ez már nem is hiba, ez bűn. Ezek hisznek. Hinni könnyű, már Szent Ágoston is kifejtette ennek a létállapotnak az alaptézisét, miszerint: hiszem, mert képtelenség. Így vannak ezzel mintegy másfél milliónyian az országban, és az ő hitüket az új, Fidesz nevű bizniszegyházban semmi az ég egy világon nem tudja megingatni, a többség pedig vagy kábultan figyel, vagy értetlenül hörög, mert retteg, hogy a posványos agyú hívők határozzák meg a jövőjét, amitől érthetően prüszköl, s ha már semmi érdemlegeset nem tud tenni, mert ledarálva érzi magát, akkor kommentekben próbálja meggyőzni az egybites gondolkodásúakat, holott tudja, hogy reménytelen.
Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, és a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.
Nem gonosz, csak elvtelen, gerinctelen féreg. Mind, és ez nem valószínűségi kérdés, hanem ténykérdés, hiszen látjuk őket magunk körül. A Pokorni-féle díszfideszesek is azok, mert ők is statisztálnak. Semmi nem számít, csak a della. Nincsenek elvek még látszat szintjén sem, tegnap gyűlölik a ruszkikat, ma titkos paktumot kötnek velük, szabadságharcot hirdetnek az EU ellen, de azért tartják a markukat az ellopható EU-támogatásokért, ellenzékben hallani sem akarnak bizonyos dolgokról, és hazaárulóznak, kormányon meglépik ugyanezeket, kommunistáznak orrba-szájba, miközben soraikban annyi a virtigli komcsi, mint égen a csillag, és az ügynökök megismerhetőségét elsőként szavazták le. Elvileg úgynevezett keresztényi értékeket hirdetnek, gyakorlatilag kriminalizálják a társadalom legelesettebbjeit, és a sort napestig lehetne folytatni. A választóik pedig tapsolnak ehhez az immorális köpönyegforgatáshoz, ami a pénz beszél, kutya ugat bölcsesség mentén sorakozik fel. Tetszik nekik a minta, kopírozzák kicsiben is. Mindent lehet és mindennek az ellenkezőjét is. Következmények nincsenek, hajrá Magyarország.
Vélemény, hozzászólás?