Ha nem lennék rohadt rosszkedvű abban a rendszerben, amely nagyon kezd teljesen maga alá temetni, akkor marha nagyot röhögtem volna „ártunk és ormányunk” legutóbbi kurvajó humoreszkjén, amellyel immár az internet segítségét is hívja a soha kellő számban össze nem gyűlő rezsicsökkentő-védő révületében.
Pedig ezt teszi: fejlődőképes a garnitúra.
Eleddig a világhálót csak arra használták, hogy a vezír cipőfűzését mutogassák a tavaszi hóvihar közepette, amint épp elindult Sándorral kimenteni a hó harmadik napján a pirosarannyal felszerelt nejlonzacskós párocskát a mosolygós, hómentes útról, vagy tán a hálaimákat zengő ajvékolások kerültek a netközösség elé, vagy egyéb pápává-avató rigmusokat próbáltak a hívők számára ilyen módon is elérhetővé tenni. Nincs ezzel semmi baj, mindenki azt szarik a netfelületre – még egyelőre -, amit akar. Hogy félreértés ne essék, ezt teszem most magam is.
Ami érdekes az egészben: senki nem horgadt föl azon, hogy immár a neten próbál aláírásokat gyűjteni a kormány adott őrületéhez, a rezsicsökkentés támogatásához. Ez nonszensz, abszurd, és még lehetne sorolni a jelzőket. Viszont – épp ebben ez ügyben – csönd van, éspedig nagy.
Adatokat gyűjteni, idegen földről támogatást szerezni az én távhő számlám csökkentéséhez ily módon azonban már eléggé zsenánt, és valamelyes kapkodást tételez, mintha nem lenne elég erő a térben, vagy tér az erőben, vagy tele volna a gatya, mert megjelent a „bajnaizsidó” a túlfeli palettán, ahogyan azt Kecskeméten is megtapasztalhatta a nagyérdemű olyan egyen-táblákon, amelyeket más településeken a városi legendárium szerint köztisztviselők és közmunkások tartottak, akárha május elseje lenne. Volt az is.
De ez mellékszál.
A fő vonal az, hogy az ember megláthatta, szinte a velejében érezhette a cinizmust, amelyet a NER minden társára zúdít. Úgy önti le vele az állampolgárt, mint hugyosjózsi a rettent malacot delír hajnalon a moslékkal. De ez se jó igazán a helyzet megfelelő piktorizálásához. Hazudnak ezek kérem szépen éjjel és nappal, szembe nézve és szemlehunyva, hasba- és kiakasztva. No most: magam éppen nem volnék sem vátesz, sem mindenféle adatokkal bíró nagyhatalmú média, sőt – mit ad Isten – politikát elemző médiaguru, mégsőtebben, és most hangosan mondom: politikus sem, aki, s amely – a mögötte támogatni vélt tömegeket vizionálja minduntalan -, ám pógár vagyok annak minden, ez országban szavatolt nyűgével. Ezért háborodok, ezért hőbörgök, ha már.
És most akkor ez is.
Hogy Rózsi néni megmondja nekem a tutit onnan Erdélyből, a rezsimről. A Rezsimről megmondhatja, de kérem tisztelettel: ne mondja, sőt, tovább megyek, és elaszondom a kibertérnek, esze ágában sincs ennek erre a jóravaló asszonynak. Isteni pálinkával – nem ötvenliteressel – köszöntött minket Gyergyószentmiklóson, és jól tartott sok napig. Megkapta érte a pénzét, mi a szeretetét, jól volt.
Mint ahogyan az is európai volt, ahogyan ott, helyben, a Rozmaringban kiszolgáltak minket függetlenül attól, hogy honnan a búbánatból keveredtünk abba a világba. No akkor nekem eszembe sem jutott Rózsi néni rezsije. Ősz volt, szép és jó volt.
Nodemármost: aszondja a Mágus és a véle szimbiózisban élő rokon, s ezzel egyúttal megmásíthatatlan vélelmű udvartartása, hogy ím, eljő az idő: ezért felkéri a nemzetet, a magyart, a magyart önmagára halmozó emberkupacot, hogy adja már a becses nevét, egyéb adatait, meg mindenét Pártunkért a neten szerte a világon. Mert ez így megy a NER rendszerében. Nem kevesebbre kér, minthogy éljek bárhol e kibaszott világon, támogassam már őt, és hogy mondjam el – akár Polinéziából -, hogy az jó, amit kitalált már megint hatalmát-mentendő. Meg, hogy nyilvánítsanak véleményt az én távhőmről akárhonnan is, használva a netet. Hogy ne legyek annyira üldözöttnek vélt idióta: arra szorgalmaz, hogy mondják el nekik szentelve magukat oltárukon kiterítve, hogy te vagy az egyetlen mindent oldó megváltó. Úgy vélik, másutt is így megy ez.
És ez a baj.
Viszont hozzátoldom: nem, köszönöm. Nem kell Rózsi néni szignója arról, hogy nekem jó legyen, sem az, hogy neki. Mindenki saját magának: hogyha elmegyek hozzá, akkor nála legyek abban a völgyben, ami neki adatott hazaként, és soha a büdös életben sem teszi fel nekem a kérdést, hogy mennyi néked a gázszámlád, fiam? Sokkal inkább megölel, és azt mondja: Isten hozott.
Isten hozott, mondja ő, és valahogyan nem tudom felfogni, mikor ment szét ennyire az egész. Most – ha lenne tehetségem hozzá – visszamennék, kérdeznék, és bizonyosan azt a választ kapnám (amúgy kintiül):
Le van ez az egész szarva fiam.
Kiss Tibor is elmondja mindezt:
„A nagy dolgokat vedd könnyedén,
az aprókat meg komolyan,
s ne feledd, hogy a kisember
ott vár rád a csónakban.
Simogasd meg a kisembert,
és az ujjaid mentén táncoló halak
pikkelyes mennyországából
harsonaszóból gyönyör fakad.”
Vélemény, hozzászólás?