A karácsonyi beszéd

A világért sem mondaná az ember, hogy a szilveszteri elnöki beszédek az élete közepe lettek volna. Olyan aktusok és alkalmak, amelyekre egész évben várt, miatta öltöztette díszbe a bozontos lelkét a befogadáshoz, majd pediglen hosszú időkön át majszolgatta azok tartalmát. De mégis immár hagyomány volt, ha olyan is amilyen. Hogy amikor éjfelet ütött az óra, akkor hallgatta a himnuszt, aztán a lelke és a maligánok állásától függően mondotta magában, hogy akkor lássuk, hogyan kell élnünk az intelmek alapján ezután.

Mindenféle elnökeink voltak rengetegféle mókás beszédekkel, így mindig olyan tapasztalással, az összes szerencsétlen delikvens összetörte magát azzal, hogy megfeleljen a hivatala azon írt és íratlan szabályának, az egész nemzethez kell szólnia. Kicsihez, nagyhoz, öreghez és fiatalhoz, baloshoz, jobboshoz, hívőhöz és hitetlenhez, bűnöshöz és ártatlanhoz. Egészen elképesztő és megmosolyogtató módon törekedett az összes eddigi elnök ehhez, teljesen mindegy, végül milyen végeredménnyel, de a szándék legalább megvolt.

Viszont változnak az idők, változnak az elnökök is, és ez a legújabb, ez a Sulyok névre hallgató szakított mindennel, ami bevett volt eddig, elhatározta és véghez is vitte tegnap, hogy nem szilveszterkor, hanem karácsony alkalmával intéz szózatot a szilánkokra tört nemzethez, mintha nem elnök volna, hanem valami elcseszett püspök. Ezt pedig azzal igazoljuk, hogy a karácsony születésétől fogva nem állami, hanem egyházi ünnep volna és kellene legyen, ez a mi Sulyokunk azonban egy huszáros mozdulattal hágta át ezt a határt.

Ez azonban, hogy így még a karácsonytól ihletve megengedő-finoman fogalmazzunk, necces. Elsőként azért, mert a „független” elnök nem tesz egyebet a szózatával, mint beleáll a Fidesz törekvésébe és szándékába, ami nem egyéb, mint a kereszténységet újra államvallássá tenni. Mindez pedig azon túl, hogy a távolban és az idők mélyén halkan felsír a felvilágosodás, a mai Magyarországon a kisebbség álma, de még csak nem is a hívőké, hanem a Párté, amely ezáltal is uralkodni akar még a lelkeken is. Sulyok tehát színt vallott.

Igaz, annyira nem is kellett neki, hiszen már azzal, hogy elfogadta Orbán felkérését, egyből beállt a sorba, amelyben sokféle elvárásnak kell megfelelni, s ezek közül a leglényegesebb a kétségek nélküli hűség. Olykor a Párt eszement mantráinak szajkózása, aminek ebben az esetben a mi Sulyokunk azzal felelt meg, ahogyan indokolta a hagyományok felrúgását, hogy ő azért beszél ilyenkor, mert „mi még komolyan vesszük a karácsonyt, ellentétben Európa nyugati felével”. Elnökkét, karácsonykor is rúg egyet, aminek a Karmelita tapsol.

Egyébiránt csöndben megkérdeznénk, honnan tudja ez a Sulyok, hogy a burgenlandi traktorista kevésbé veszi komolyan a karácsonyt, mint a zalai, másrészt az sem egészen világos a sztoriban, miben is nyilvánulna meg ez a komolyan vevés. Netán ennek fokmérője a Fidesz hazug és nyúlós műpátosza, esetleg valami más. Ezt elnök úrnak nem tetszett elmondani, mert a lényeg az oldalirányú rúgás volt. Mellékesen és nem túlragozva egy halk megjegyzés arról, mi van a számos hitetlenekkel, akiknek a karácsony nem a megváltó születése.

Hanem ezen kívül álló dolog.  Illetve korántsem háttérbe szorítva és most már nem is halkan tesszük fel azt a kérdést, mi van a magyar buddhistákkal, zsidókkal vagy hinduistákkal, rövidebben a más vallásúakkal, hogy akkor nekik sem szólt ez a beszéd netán. Ezek szerint nem, s mindezek után van képe ennek a Sulyoknak ebben a beszédben kijelenteni, hogy „Sose tekintsünk egymásra, a másik magyarra ellenségként”. S amikor ezt halljuk, a gazda jut eszünkbe megint a Karmelitában, mert ő mindenkit ellenségnek néz, aki nem ért vele egyet.

Ezen túl magával a beszéddel foglalkozni nem érdemes, egy Paulo Coelho összes veszett el benne, amit régebben nyálas műpátosznak neveztünk. De így egyben nem egyéb, mint egy újabb mélypont, és nem is Sulyoknak, mert ő elnökké válása óta ott van a mocsár aljában a tőzeg gyökerénél. Hanem a Fideszé, amely párt azt tette az országgal, amit ezúttal minden részletezés nélkül hagyunk, ám most még ránk szabadította ezt is, aminek egészen őszintén nem találjuk a nevét. („Hozzám már hűtlen lettek a szavak.”)