Divatélelmiszerek

Nőnek az élelmiszerárak, mint a veszedelem. Erről most kivételesen nem Nagy Márton adta elő az elméleteit, ő nem is tehette, lévén már nagyon régen kijelentette, az inflációt a kormány úgy lebirkózta, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Megbeszélhette volna ezt minisztertársával, a szintén Nagy nevű Istvánnal is, aki az agráriumért felel (vagy csak felelne) kies hazánkban, aki viszont a kaja permanens és megállíthatatlan drágulása miatt magyarázkodott. Tehát nem ártana tudni, ki hazudik.

A boltban kotorászva az apró után a magyar szavazógép arra saccol, a Nagyok közül a Márton lódít, mert érzi, tudja, látja a drágaságot, ami miatt lehet, korogni fog a gyomra. Ám ez nem hallatszik el az égig, de még a minisztériumokig sem, ezért most kihangosítjuk. Amúgy az agráros Nagy is furcsán kezeli a valóságot, mert ugyan a drágaságot nem tagadja, viszont egy olyan dimenzióba helyezi, ami megint csak nem ismeri el, hogy az immár több millió magyar szegény megszenvedné azt. Nem főz velük ebédet a sparhelten, ez lehet a baj.

A traktorista Nagynak van egy helyes kiindulási tétele a magyarázkodásban, amikor akárha menő közgazdász volna, azt beismeri, hogy nőttek az energiaárak, ami óhatatlanul magával hozza a kaja drágulását is. Ezen a ponton tehát adunk neki egy ötöst, illetve csak egy aprócska pirospontot, hogy túlságosan el ne bízza magát. Mert az összképet máris lerombolja azzal, itt, minálunk azért tűnik annyira elviselhetetlennek az élelmiszerinfláció, mert a kezdetekor túlságosan olcsó volt minden. Viszonyítás kérdése az egész.

Így, ha az előbb azt mondtuk, jó miniszter urunknak azért tévesek az ismeretei (vagy csak így terel), mert nem főzött együtt ebédet azokkal, akik amúgy őt is nagyon jól tartják, most arra is utalnánk, nagy valószínűséggel a boltban sem állt velük sorban kéz a kézben soha. Még a nagy drágulás előtt sem, mert akkor nem beszélne ekkora zöldségeket. Mindemellett nagy ravaszul azt is a bajusza alá dörgölték kérdés formájában, akkor mi az oka annak, hogy ugyanaz az áru odakint már olcsóbb, mint idebent, de nem sikerült rá kielégítően válaszolnia.

Talán nem is akart igazán. Hiszen elkezdett arról ábrándozni, hogy: „Szerte utazik mindenki a világban. Új impulzusokkal térünk haza, ki akarjuk próbálni és vásároljuk az importárut”. Ez ugyan szépen hangzik, de nem igaz, nem mindenki Mészáros meg Szijjártó, hogy állandóan röpködjön az „impulzusokért”, sőt emellett arra sem felelet, hogy mondjuk ugyanaz a száraztészta miért olcsóbb Olaszba’ mint itt. De elég lenne elmenni akármely határszéli osztrák vagy szlovák boltba, hogy cáfoljuk agrárminiszter urunk fura téziseit.

Viszont még ez sem indokolná, miért foglalkozunk az amúgy színtelen és szagtalan huszadrangú miniszterrel, ha nem talált volna ki még valami plusz érdekességet jelenlegi nyomorunk indoklásául. Pedig sikerült neki. Úgy látszik, ez az importélelmiszer vonal nagyon megérintette, tizenkilencre még lapot is húzott annak magyarázatával, hogy jelenleg miért lőtt ki az élelmiszerek ára, amit amúgy tagadnának, de egyre nehezebb. Bár a gombáknak be tudják adni, hogy nincs is, de nem mindenki szaporodik spórával.

Mielőtt azonban tovább haladnánk Nagy miniszter fura ösvényén, ide kell tennünk azt a tagadhatatlan tényt, hogy ezekben a napokban és hetekben például a kenyér meg a tej ára lódult meg, de nagyon. S ugyan Orbán Viktor a pálinkára mondta azt, hogy alapélelmiszer, e határtalan bölcsesség mellé odatesszük a magunk álláspontját, miszerint ez a kettő is az volna (sok egyéb mellett), és mindezek után ámítjuk el a nyájas olvasót Nagy „Agráros” István jó miniszter urunk sziporkájával minden élelmiszer-bajok okairól. S ez a divat. A kiflikifutó.

Azt állította hősünk ugyanis, hogy „a Magyarországon nem előállítható, divatos termékek árai húzzák fel az átlagárat”. Itt fújunk egyet káromkodás helyett, illetve mélázunk, mik is lehetnek azok a divatos termékek, mert a leginkább dráguló kenyér (és tej) csak tán nem lehet az. Bár ki tud már bármit is ebben a kuplerájban, mert még az is lehet, azért vesz tejet a Kovács Jóska, mert a szomszédja is azt hozott haza. Igaz, elméletünk sántít egy kicsit, mert emlékeink szerint tehenek azért még élnek kies hazánkban. Bár lehet, nincs, aki megfejje őket.

Cinizmusunk mellett azonban tényleg nem tudjuk, mire gondolt a költő, ezért csak egyszerűen annyit mondunk erre a tételre, asztakurva. Mert mást nem tehetünk. Ugyanakkor nem először utalunk ilyen témában Arthur Schopenhauerre, mint arra példázatul, hogy agráros Nagy miniszter urunknak mindezek után miért kellene hallgatnia. Azt mondta annak idején a német filozófus, akinek volt lelkiismerete, hogy ürücombzabálás közben nincsen joga a szegényekről elmélkedni. Nagy István is figyelmezhetne erre, és tán nem küldenénk melegebb vidékekre őt.