A jövő itt van

A magyar női kézilabda válogatott harmadik lett az EB-n (nem Európai Bizottság). Tizenkét év után sikerült újra érmet szerezni, ami nagy öröm a sportrajongók számára, a NER-nek pedig alkalom a sütkérezésre, mint minden olyan rezsimnek, amely a sportsikereket a saját hatalma felsőbbrendűségének óhajtja beállítani. Ezt a metódust el lehetett tanulni a hajdani „kommunista”, fasiszta (náci) országoktól, mai Orbánon kívüli despotáktól. Vagy ma már ők lesik el tőlünk, egyre megy. A módszer él és virul.

Orbán Viktortól megszokott, hogy minden apró kis sportsikert kommentál, az összesből messzeringó következtetéseket von le, mintha valami köze is volna hozzá, de ez a fentiekből fakadóan nem nóvum, hanem rendszerspecifikus. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a kézis lányok bronzérmét is a maga kontextusába helyezte, de valami ismeretlen ok (vagy a fantázia hiánya miatt) önmagához nyúlt vissza mintegy, és a Fidesz 2002-es választási szlogenjét biggyesztette a kibertérbe, miszerint: „A jövő elkezdődött”.

Ez huszonkét évvel ezelőtt volt aktuális a Fidesz plakátjain. Megjegyzendő azonban, hogy azt a választást elveszítették, ami miatt Orbán akkor hosszú időre megnémult, eltűnt mintegy a közéletből mint emlékezhetünk, ezt elővenni tehát nem tűnik jó ómennek, mert az a jövő ezek szerint még most is tart, illetve, ha nem, akkor maximum újrakezdődik. De ne játsszunk illékony gondolatokkal. Az tetszik ki elsődlegesen, hogy itt megint egyáltalán nem a kézilabdáról van szó, a lányokat Orbán leszarja mintegy, csak kisded játékok vannak.

Ezek azonban rosszul sikerülnek. De nem is arra gondolunk elsődlegesen, hogy ehhez a szlogenhez a bukta képzete kellene csatlakozzon, hanem arra a sokatmondó, mára azonban feledésbe merülő tényre, hogy már ezzel kapcsolatban is, akkor is, ott is loptak. Mert idézzük fel azt a tényt, hogy 2002-ben a szlogenhez tartozó plakáton egy kisfiú képe volt látható, akiről utóbb kiderült, francia, és a fotót korábban egy spanyol telefontársaság reklámjában is használták. Kicsire akkor sem sokat adtak, azóta annyit sem.

Egyébiránt maga a mondat sem a „fiúk” szellemi műhelyéből való, mert mint akkoriban kiderült, a Fidesz előtt már egy barkácsgépet is reklámoztak vele. A tisztességre azonban akkor sem adtak túl sokat, mert annyit bírtak megjegyezni a dupla lopás kapcsán, hogy nem az a fontos, hogy ki van a párt választási plakátján, hanem az, hogy a mi van a képen, mit fejez ki, mit ábrázol. Erre mondhatnánk, hogy egy francia kisfiút ábrázol, azaz, nem magyar közjószágot, a jövője a két gyereknek tehát nem ugyanaz. Másképp: köze sincsen egymáshoz.

Amúgy azóta már számtalan képről, jelmondatról derült ki, hogy lopott, ilyen volt a híres előre megy, nem hátra és a többi, amivel nem is az a baj, hogy ezek a külcsínt plagizálják, hanem a hatalom megszerzésének, megtartásának módozatait is másoktól lesték el, forrásaik pedig sajnálatos módon fasiszták, kommunisták, nácik, de legfőképpen Putyin. Sorsunkra nézvést ez pedig sokkal nagyobb baj, mint egy kisfiú eltulajdonított képe, vagy, hogy Magyarország sorsa egy barkácsgéppel egyenértékű. Bár jelzésértékű az egész.

Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Fidesz szerint már huszonkét éve elkezdődött a jövő, aminek ezek szerint már itt kell lennie. S innen fakad az, hogy nekünk pedig Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó, s tőlük is elsősorban a Mocskos idők című opus ugrik be, nem feledve a dalnok hangján előadottakat, miszerint „Mocskos idők, szeretned kéne,/
a jövő itt van és sose lesz vége!/ Mocskos idők a sarokba bújva!/ Bárhogy is volt kezdjük újra!” Bár már megint a bűnös asszociácó csapdájába esik az ember bele szügyig.

A lényeg ott volna azonban, hogy túl kézilabdán, francia kisfiún és a barkácsgépen, amúgy a mimagyaroknak is ez volt az üzenet a napokban, de immár permanesen, hogy jövőre érkezik a soha nem látott csodaév, olyan, ami eddig még nem volt. Innen fakad, hogy mi bár úgy érezzük, a kilátástalan jövő már nagyon régen itt van, míg Orbán szerint meg még mindig csak kezdődik, de erről is volt már dolgozatunk a folyamatos jövő időn és a kanyarban előzésen elmélkedve, és akkor sem támadt féktelen jókedvünk tőle.

Hogy most ebbe épp szegény kézilabdások vannak belerángatva, az az ő bajuk, és viszonyulniuk kell hozzá. Úgy biztosan nem fognak, mint a Golden State Warriors (NBA) kosárlabda csapata, akiket Trump még az előző elnöksége alatt, mikor bajnokságot nyertek, meghívott a Fehér Házba, hogy az ő fényükben fürödjön, a fiúk azonban azt mondták neki: nem. Föltartották mintegy a középső ujjukat, amit azért is tehettek meg, mert anyagilag nem függtek tőle. Ezek a szegény kézilabdások meg Orbántól igen, ami nem elhanyagolható különbség.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum