Horthy kocsija és a MÁV rohadása

Lázár Jánosnak az volt a nagy ideája, hogy még szeptemberben, az EU soros elnökség részeként, mint annak egyik fénypontja, Horthy hajdanvolt, de eredeti, fényűző állapotába helyreállított vasúti szerelvényével, a Turánnal megvonatoztatja a közlekedési minisztereket. Azt nem tudjuk, mit remélt ettől az aktustól a rókaképű, hogy az EU-s emberek netán elalélnak a gyönyöröktől, de a nagy utazás nem valósult meg.

Informális csatornák szerint azért, mert az uniós emberek ismerik a magyar történelmet, benne Horthyt és kétes megítélését (minimum), és nem kértek a magyar feudális időkbe visszaringató vonatozásból. Ez fájhatott Lázárnak, aki különösen bensőséges viszonyt ápol a főméltóságú úr emlékével, „igaz magyar hazafinak” és „kivételes államfőnek” tartja, de ez a szubjektív vélemény sem magyarázza, mit akart elérni a vonatoztatással.

De nem is ez az érdekes igazán, mint ahogyan nem megyünk bele Horthy szapulásába sem, holott tehetnénk. Hanem inkább azon mélázunk, mennyire fontos a rezsimnek ez az illékony és kétes kor, ahogyan visszaálmodják magukat oda, és vezetik is az országot száz év előttre, az urambátyámos, darutollas világba. Vármegyék meg főispánok, ordas eszmék és keresztény kurzus, már csak a fehérterror hiányzik, de emiatt meg esetleg lekomcsizzák az embert.

Mindeme csudák közepette most csak annyit kell tennünk azonban, hogy megidézzük a MÁV szellemét, mint olyan cégét és ágazatét, amely azt példázza a NER tizenötödik esztendejében, ahogy nem működik semmi. Már alig is járnak a vonatok, s emellett még szét is rohadnak, bár az okot is hallottuk már, s ez Trianon itt is, azaz, megint ott vagyunk a megidézett kornál, amiből minden mai bajunk fakad, s csak egy gyönyör volt benne, s ez Horthy a fehér lován.

Ezen a ponton tesszük szóvá Lázár vonzalmait nem csak Horthyhoz, hanem a kastélyokhoz, vadászatokhoz, s ebből fakadó viszonyát a mai talpasokhoz is, hogy akinek semmije sincs az szerinte mennyit is ér. Megfogalmazásában „annyit is”, ami az ő szótárából visszafordítva a semmivel egyenértékű, amiből, ha nem is egyenesen, de mégis az fakad, fontosabb neki a hajdanvolt vonat, mint a mostaniak, azt felújíttatja, ezeket meg leszarja.

Abban őfőméltósága utazott, ezekben meg a mai panelprolik nem, mert el sem indulnak, ha meg igen, nem érkeznek meg, vagy kiszámíthatatlanul. Adódik a kérdés, mi lett volna, ha kormányzó őfőméltóságú urunk akkori vonatja, amit most Lázár újjáépíttet, bedöglött volna, és mondjuk neki is vonatpótló buszra kellett volna átszállnia a kíséretével együtt, ez a kép azonban csak azért jut az eszünkbe, mert gonoszak vagyunk.

Meg szomorúak és dühösek, amikor kiderül, mint ahogyan most is, hogy a Horthy-vonat étkezőkocsiját Lázár utasítására nem más, mint a MÁV fizette a személyszállító vasúti flotta karbantartási keretéből. Kétszáz millió volt a számla. Lázárnak biztosan megérte, nekünk nem annyira, mert ugyan azt nem tudjuk, mire lett volna elég ez a kétszáz millió a jelenlegi vonatok gyógyításában, de minimum hiányzott valahonnan. Kifogásaink azonban alaposabbak.

Ontológiaiak, ha szabad így mondanunk. Mikor is mindezek miatt ezt a Lázárt melegebb éghajlatra küldenénk, de ennek ellenére lelünk neki feloldozást is (megbocsátást viszont egyáltalán). A rókaképű ugyanis ebbéli állagában – múltba révedő, jelent leszaró – korának, a Fidesz-kornak a gyermeke, amelynek a gyökere a koronaúsztatásnál keresendő, kiteljesedése azonban még messze van, ha csak nem lesz leváltva a rezsim hamarosan.

Ezt az étkezőkocsit egyébként ekként írják le: a kocsiban kialakítottak tálalóhelyiséget, konyhát, három hálófülkét és egy nagy, faintarziás étkezőt, ahol az asztal körül tizennégyen tudtak helyet foglalni a bordó bakbőr huzatú fotelekben. A hálófülkékhez tartozott külön mosdókagyló is, a falikárpit francia selyem volt, a díszítő faberakások mahagóniból készültek. Ennek rekonstruálására kellett a kétszáz millió.

Most pedig idézze fel mindenki a mai vonatozós élményeit, vesse össze a fent leírtakkal, és döntse el, mi a fontosabb. Számunkra az ebben a lehangoló sztoriban, világosan látszik, hogy Orbán nagy királysága ilyen kisebbekre oszlik, amelyekben a mini királyok szégyentelenül tesznek azt, amit csak akarnak. Hogy ezen kívül Lázárnak ilyen különös vonzalmai vannak Horthyhoz, és erre nem sajnálja a köz pénzét, az már csak hab a barna színű, lehangoló tortán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Horthy kocsija és a MÁV rohadása
  1. Kiss Erika szerint:

    A váltóhibák miatt keletkezett károkat ( is ) ( filléres alkatrészek cseréjét is letiltotta a főméltóságútekintetesúr ) minimum a szakmailag és emberileg egyaránt alkalmatlan lázárnak kellene megtérìtenie a magánvagyonából, ami mellesleg szintén a miénk, mivel a közösből lopta fáradhatatlanul.

  2. Kiss Erika szerint:

    Továbbra sem értem, hogy ha „Trianon ” nincs, akkor miért lenne jobb állapotban a MÁV. Akkor a teljes vonalat hagyták volna lerohadni, nem ekkora ” szarkupac ” ( lázárminiszterúrvéleménye ) lenne a teljesìtményük, hanem háromszor ekkora. Vagy Rejtő Jenő szavai motoszkálnak benne, hogy : ha egy ilyen kis álomáson ennyit lehet lopni, akkor képzelje el, mennyit lehet egy nagyon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum