Lánczi tátott szájjal indul bele

Mint emlékezhetünk, az EP április 10-i plenáris ülése azzal zárult, hogy fölsorolták, mi a bajuk Lánczi Tamással, az ő hivatalával, és a magyar úgynevezett szuverenitásvédelmi törvénnyel. A lehető legegyszerűbben kifejezve az, hogy vannak. Bővebben azt mondták, amit aztán írásba is adtak, hogy a parlament elítéli a nemzeti szuverenitás védelméről szóló törvény elfogadását és a Szuverenitásvédelmi Hivatal létrehozását.

Szerintük a hivatal „kiterjedt hatáskörökkel és szigorú felügyeleti és szankciórendszerrel” rendelkezik, amely „alapjaiban sérti a demokrácia normáit”, és „megsért számos uniós jogszabályt”.  Ha úgy vesszük, az Unió számára Lánczi (és a hivatala) de jure nem, csak de facto létezik, mintegy fizikai valójában, s ebben a formájában is olyan, mint ami nem felel meg a klub játékszabályainak. Hogy úgy ne mondjuk, szaga van.

Mindebből fakadólag pedig kies hazánkkal szemben emiatt is (tehát Lánczi és a modern ÁVH) kötelezettségszegési eljárás indul, és megint ott vagyunk a jogállamiság sikamlós terepén, mint ami hol van hol meg nincs, és úgy nem definiálható, hogy annak előírásait száztíz százalékban betartjuk. De ezzel már Varga Juditig érünk vissza aza időben, akit viszont voltaképp már el is feledtünk, sőt, már azt is, hogy valaha Magyar Péter felesége volt.

Varga Juditot ilyképp villámgyorsan belepte az idő, de helyette itt van nekünk az a Lánczi, aki a maga módján még rosszabb, még veszedelmesebb és aljasabb, ha ennek az utóbbi fokozásnak fideszisták esetében egyáltalán van valami értelme. De ez momentán mellékszál, mert nem olyan időket élünk, amikor morális disputákat lehet folytatni a hegyen, mert Lánczi megjelenésével kiderült, hogy ezek lőnek, illetve lőni kívánnak.

Mindemellett annyi örömünk van azért a vérzivatarban, hogy pár civil szervezet (az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság, a Political Capital, a Társaság a Szabadságjogokért, valamint a Transparency International Magyarország) azt mondta ennek a Lánczinak, amikor adatokat kért tőlük, meg együttműködésre szólította föl őket, hogy Orbán kutyája bekaphatja mintegy, mert a büdös életben nem állnak szóba vele.

Azért mégpedig, mert ennek a jogszerűtlen hivatalnak semmi hatásköre ilyesmire, hogy erre kötelezze őket. Lánczi is hajlamos azonban a vicsorgásra, s tán ezért jelentette ki a Tranzit Fesztiválon, hogy „a játéknak vége”, de nem tudtuk, hogy a szimpla fenyegetésen kívül mit akart még mondani a költő, ami azonban mára kiderült. Hogy a fentebb emlegetett civilek a középső ujjukat mutatták, ez hősünk buzgalmában törést nem okozott egyáltalán.

Sőt. Felsőbb szinten kezdte el verni a habot, ugyanis most arra vonatkozólag akar adatokat beszerezni egyenesen az EB-től, hogy a külföldről finanszírozott NGO-k milyen szerepet töltenek be a Magyarország elleni jogállamisági eljárásban. Az a fixa ideája ugyanis ennek a Lánczinak, s ezért küldene majd később nagy, fekete autókat az emlegetett civilekért – amelyeket ő NGO-nak nevez -, hogy miattuk nem kap lopnivaló pénzt Orbán.

Szerinte az EB, amikor Magyarország pénzeit befagyasztotta, akkor ezeknek az „NGO-knak” az „árnyékjelentéseit” vette alapul, ezeket viszont „külföldről finanszírozták”, és Lánczi fejében máris összeérnek azok a dolgok, amelyeknek semmi valóságalapjuk nincsen. Az azonban egészen elképesztően delikát, hogy ahhoz az EB-hez folyamodnak, amely meg miattuk vizsgálódik itt minálunk, de ezzel is voltaképp azt igazolják, hogy az EB vizsgálata jogos.

Viszont fölvetül a kérdés, ehhez milyen elvetemülten aljas cinikusság szükséges, más szemszögből viszont a hülyeségnek mekkora foka. Szép nagy így első ránézésre, főleg annak fényében, hogy Lánczi immár nemlétező jogot formál arra is, hogy az EU-t is ellenőrizze, amikor olyat kérdez, a civil szervezetek milyen anyagi támogatásban részesültek az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament szervezeteitől.   

Nem tudjuk, az EB mit reagál majd erre a hőbörgésre, mert másnak alig is nevezhető, nagy valószínűséggel ugyanazt, mint a hazai civilek a középső ujjukkal. Kitetszik tehát, hogy Lánczi et. tátott szájjal indul a faszerdőbe mintegy, de ez a buzgalmát egyáltalán nem zavarja. A kérdés annyi csupán, ha itt is hoppon marad, akkor merrefelé indul, vagy kit fenyeget meg. Mert egy bizonyos, elnyugodni nem fog, amíg valami vérszagot nem érez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Lánczi tátott szájjal indul bele
  1. Yeti szerint:

    No akkor civilként ujjfelmutatás az úrelvtársak felé: nln
    Úgy is mint n(em) l(eszek) n(eres).
    Lánciskutya úrelvtárs pedig tolós vagy húzós pofánverés esetén érezve a szagot se gondolom abbafejezné az ugatást.

  2. Ultron szerint:

    Ezeknél nyilván úgy működik a dolog, hogy az ingyen pozíciót és a vele járó vastag díjazást megszolgálván muszáj pofázniuk – mindegy miről. A mondanivaló mellékes, a tényeket el lehet (sőt, kell) felejteni, lényeg a gombatriggerelő kulcsszavak (libsi, Soros, Brüsszel…tudjuk) gyakori ismételgetése és a nacionalista néplélek disznajának hájjal való napi kenegetése. Egyfajta fasiszta olajozás.

    Ha netán valami csoda folytán kifogyna a végtelen muníció vagy valami még nagyobb csoda folytán megunnák a panelek ismételgetését, nos, akkor még mindig ott a faszerdő.

  3. Ficzek53 szerint:

    Ezeken az embereken mindig elgondolkodom! Érdekből teszik-e, vagy elhivatottságból?
    A java persze érdekből! Ha hosszú életet él(t), akkor Kádárt is szolgálta és a következő rendszerbe is be fog tudni tagozódni! Az elhívatottakkal nagyobb a gond!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum