Teljes siker

„A tegnapi tragikus és szörnyű támadás Kijevben azt bizonyítja, hogy félelmeink jogosak voltak: ahogy az előre látható volt, az orosz-ukrán háború brutalitása új szintre lépett. Pontosan ezért indítottunk kilenc nappal ezelőtt békemissziót.” – mondta Orbán Viktor a kijevi gyerekkórház romba döntése után, amivel minden bizonnyal kiírta magát a civilizált emberek köréből. Bár olyan nagyon eddig sem tartozott közéjük.

A politikai haszon megszerzéséhez ukrán gyerekek holttesteit használja – hullarabló. Megmondta, hogy ez lesz, ezért indította a békemissziót. A háború brutalitása új szintre lépett – mi ebben a történetben csak Putyin brutalitásának növekedését látjuk, bár azt sem nagyon lehet már fokozni. A legszebb az egészben azonban, hogy a Magyar Nemzet arról ír, az ukránok lőtték saját magukat, és ez a Fidesznek megfelel.

Ők amúgy más lapokat akarnak egrecíroztatni, mint akik háborús propagandát folytatnak, az ő mércéjük szerint az orosz propaganda tolása, mint amin most a Magyar Nemzetet rajtakapták, nem az. De fölsorolhatnánk az összes KESMA kiadványt a „közszolgálati” tévéket, rádiókat, amelyek mind Putyin igéit hirdetik, mint ahogyan Orbán is. Egyetlen dolgot viszont jegyezzünk meg, mit is minősít a Fidesz független oldalról háborús propagandának.

Azt, ha a valóságnak (morál, jog, igazságérzet, empátia) azt a szeletét mutatja a lap, amellett áll ki, hogy Ukrajnának – mint megtámadottnak – joga van a területi integritáshoz és az önvédelemhez. Orbán mindezt tagadja, s ahogyan Pressman nagykövet fogalmazott, ő kapitulációt akar, amit viszont senki épelméjű rajta kívül nem. Békemissziója a saját efféle, máshol nem tolerálható megoldást kínál, ha egyáltalán.

Hogy nagyon unják már, amit a magunk részéről profánul szarkavarásnak minősítünk, az is jelzi, néhány uniós emberben fölvetült, el kellene venni Orbántól ezt a soros elnökséget addig, amíg visszafordíthatatlan károkat nem okoz Európának. Ám ez is csak olyan megkésett álom, mint amikor arról volt szó, hogy oda sem kellene adni neki, de mindkettőtől berzenkednek a demokraták, hogy ilyen eddig még nem volt. Ez mélyen igaz.

Mint ahogyan az is, hogy olyan ámokfutás sem, amit Orbán itt előad a világ legnagyobb elképedésére, holott azt is tisztán látják, és meg is fogalmazták, ez nem egyéb, mint belpolitikai haszonszerzés, mert az uniós választás erősen megrengette a renoméját, amit ellensúlyozni kell a nagyformátumú politikus képével. Hogy milyen ez a forma, azt fentebb slágvortokban láttuk, úgy nagy általánosságban nélkülöz minden emberit.

Ukrán gyerekek holttestein csörtet előre, ebből is politikai hasznot akar húzni, ám nem csak emiatt, de olybá tűnik, ha eddig nem, most már a nagypolitika színpadán Orbánnak teljesen vége van. Bő egy hét elég volt, hogy kiakasszon mindenkit, és újabb egy hét sem kell, ennek az ámokfutásnak már csak az undorító emléke marad meg, de ne legyenek kétségeink, a stigma most már ott van a magyar vezér homlokán, s nem csak ezért.

A jelentéktelen, de neki összegrundolt frakciója miatt is. S ha volna köztük gondolkodó egyed – ami nincs -, akkor a fideszeseket megkérdeznénk csendben, ezt akarták-e, hogy a vezérükkel és a pártjukkal együtt a legszélebb jobboldalon találták magukat. Olyan nyesedékek között, akik máshová már egyáltalán nem kellenek, hogy ez volt-e az álmuk, amikor politikára adták a fejüket. Vagy csak a pénzszerzés, mert akkor kérdésünk tárgytalan.

A legérdekesebb azonban, hogy ilyen körülmények között, a fentiek figyelembe vételével Török Gábor „politikai elemző” arra jutott feltehetően rengeteg gondolkodás után, hogy „ami most történik, az Orbán Viktor első igazán látványos nemzetközi sikersztorija”, mert – így az „elemző” – „kihasználva a soros elnökség kínálta figyelmet és fontosságot, három villámtalálkozón tudja éppen elmondani azt az egész világnak, ami neki politikailag fontos”.

Próbáljuk itt a fentiek után keresni a sztoriban a sikert, de elbújt nagyon. Európa szégyene lenni nekünk nem tűnik annak, de ízlések és pofonok, min tudjuk, különböznek. Számunkra az, hogy a három találkozón azt mondta el voltaképp, hogy ő a tömeggyilkos agresszor oldalára állt, nem tűnik éppen annak. Ezen kívül pedig siker akkor volna, ha ez a jövés-menés akármilyen eredménnyel járna, de leginkább semmilyennel nem fog.

Hogy az uniós elnökséget meg arra használja, hogy ezzel terelje magára és az ordas eszméire a figyelmet, az egyfelől szánalmas, más szemszögből undorító, ám, ha a gátlástalanságot megint sikerül összekeverni a tehetséggel, akkor az „elemzőnek” a maga módján igaza van. Kevés ilyen elvetemült alakja van a történelemnek, és még az is igazol minket, hogy a Time magazinnál 1938-ban Hitler lett az év embere. A következő éveket meg ismerjük.