Mi az, ami soha nem volt?

Most, hogy lecsengett a Trump győzelme miatt kialakult eufória, amelynek mámorában az a kényszerképzet alakult ki, hogy Orbán Viktor innentől a világ erős embere, aki a szalmahajúval az oldalán elhozza a békét, és újra nekifut Európa átalakításának a patriótáival, mondani kellett valamit arról is, hogy mi lesz itthon. Merthogy már készen is van az új világrend, csak éppen abban kies hazánk mint valami lukas fenekű ladik süllyed éppen, csűrdöngölésből ugyanis megélni nem lehet. Még bőséges körettel sem.

Föl kellett vázolni tehát a bávatagoknak, miből futja majd akciós farhátra, és ezen a ponton éppen tegnap a kossuthi szeánszon olyasmi történt, amit még nem tapasztaltunk, miszerint nem azt hallottuk, hogy folytatják, sem azt, hogy valamikor előzünk a kanyarban, hanem az egész jövő immár valami szakrális és megfoghatatlan térbe emelkedett egy ígérettel, miszerint „történnek majd olyan dolgok Magyarországon, amelyek korábban sosem”. De, hogy mi is volna ez az eget rengető nagyszerűség, arról egy rohadt szó el nem hangzott.

Kénytelenek vagyunk hát saját kútfőben elmélázni azon, ezeréves történelmünkben, amely javarészt kudarcokkal terhes, mi lehet az, ami eddig még nem történt meg velünk, viszont most fog. De őszintén meg kell vallanunk, hosszas gondolkodás után sem jutottunk semmire, mit is kellene várnunk, miben reménykednünk, ami elhozza nekünk Orbán mennyországát, amiről most viszont még szerényen hallgat a csoda meghirdetője. Képzeljünk el egy kocsmát, annak a közönségét, ahol mindezek után egymás bamba szemébe nézve akad el a gondolat.

Azért volt elementéris erejűen nagy nap a mostani péntekünk, mert ebben a bizonytalan állagú ígéretben a nemzetvezető túllépett az eddigi taktikán, amely az volt, hogy a tökéletes állapothoz alig is kell kibírni pár évet, ami volt már tíz, húsz meg harminc is, attól függően, hogy kit terveztünk utolérni. Nem, most konkrét és belátható az intervallum, jövőre következik be valami, amitől – és most ismét idézzük az igehirdetőt: „a jövő év fantasztikus, nagyszerű, példátlan lehet”. Be kell látnunk, ilyen ígérvényt még nem kaptunk soha.

De még mindig nem tudjuk, mi is volna az. Sem pediglen, hogy valamit azért tenni is kell érte, például kormányozni az országot netán és egy csöppet, vagy hirtelen és váratlan lesz az esemény, egyik pillanatról a másikra történik valami, amitől a vonatok nem késnek, a kórházak működni fognak, gyermekeink mind megtanulnak olvasni, megáll az infláció és kilő az ipar. Összefoglalva tehát nagy hirtelen elkezd minden úgy működni, ahogyan kellett volna tizenöt éven át, de ezt a Fidesznek valahogyan nem sikerült elérni. Inkább az ellenkezőjét.

Meg kell vallanunk, hogy a magunk korlátozottságából fakadóan nem látunk olyan valóságos és reális forgatókönyvet, ami ilyen hirtelen a nyakunkba szakasztaná a Kánaánt, innentől fogva tehát a kinyilatkoztatást másképpen értelmezni nem tudjuk, mint a csoda értelmetlen várását, amit Orbán hoz el minékünk. Hogy olyan jó lesz, mint sohasem, arra az a bizonyság szerinte, hogy a friss békeköltségvetés egyenesen „egy nyílt lázadás”, de, hogy mi ellen, arról megint nem esik szó, hogy miért, arról igen, eszerint mert „benne van a rezsicsökkentés”.

Itt kezdtük el azt gondolni, hogy Orbán Viktor szívott valamit, varázsgombát evett vagy más miatt olyan felhőtlenül boldog. Ezek itt bizonytalan dolgok, az azonban mindenképp bizonyos, a valósághoz most már annyi köze sincs, mint ami eddig volt, pedig az is a nullához közelít, de meg kellett érnünk, hogy doktorminiszter urunk visszavonhatatlanul belépett a mesék és álmok birodalmába, és megpróbál magával rántani minket is oda. Nagy valószínűséggel a bávatagokat sikerül is, akiknek tegnap eljött a Jézuska.

Vég nélkül tudnánk ezen a ponton idézni a korlátok nélküli csodavárást, csak minek, de annak bekövetkeztéhez olyan kevés konkrétum hangzott el, amit bízvást idézhetünk, mert bőven belefér. Ezek pedig a családi adókedvezmény, a munkáshitel és a munkáltatók által adható, lakhatási hozzájárulás. Nem több és nem kevesebb, annak belátására viszont éppen elég, hogy bízvást kijelenthessük, ez édeskevés, ettől kies hazánk nem fog kilőni a Holdra, hogy onnan szemlélje önmagát idelent, ahogyan fölbukik a zűrös habokból.

És, hogy az istennek el nem hangzik, mi volna az, ami eddig nem volt, de most majd lesz, arra vagyunk kénytelen gondolni, tán lemond a mi jó Viktorunk, ami az álmoskönyvek szerint valóban az egyetlen jótétemény volna az ország számára, de ez a manus jellegéből fakadóan nem ésszerű forgatókönyv. Itt állunk tehát bambán és bután, szinte magunk is hasonlatossá válva a gombákhoz, de nem azért, mert hinnénk, mint ők, hanem, mert tanácstalanul nézzük ezt a nagy ismeretlent. Ugyanis tényleg nem tudható mi jön. Leginkább semmi sem.