Gavarít Moszkva

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke posztolgatott az X-en, és itt jelentette be, az Unió akár tízmilliárd eurót is folyósíthat, hogy támogassa a kelet-európai országokat az árvíz elleni védekezésben és a károk helyreállításában. S bár ez nem igazán jelenthet hivatalos álláspontot vagy közlést, mégis sokat elárul a viszonyokról, hogy kies hazánk (Magyarország) kimaradt a felsorolásából, mint akik a kasszához járulhatnának.

Doktorminiszter urunkat ettől elöntötte a durci, a koldusöntudat mintegy, és reagálva a bejegyzésre kijelentette a maga keresetlen módján: „Hogy aztán majd valamikor, valaki, valahonnan, egy Ursula nevű hölgy, valami Európai Unió, meg bizottság küld-e nekünk pénzt vagy segítséget, hát az olyan, mint a kutya vacsorája”. – Érezzük az Ursula nevű hölgy kitételben a falusi ivók hangulatát, ez már majdnem olyan, mint annak idején a „holland fickó”.

Aki majd a NATO főtitkára lesz, és látjuk ím újra a jobboldal morális fölényét, ahogyan valami képzelt magaslatról nagy ívben köp mindenre és mindenkire. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a továbbiak, amelyben a durculásból fakadó gőg nyilvánul meg, miszerint: „Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk. Komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. Delikát, és ezt az elámulást azért tettük ide, mert fölrémlett Navracsics.

Illetve nem is csak ő, hanem az utóbbi idők történései, miszerint azért fölvettük a nyomorult koldus testtartását, amikor az amúgy nem is járó határvédelmi pénzekért, hajlongtunk a doktorminiszter által megvetett hajlongással, aztán a tanárok béremelése sem volt piskóta, ők is a koldulás eredményére vártak, mint ahogyan a térkövezők, a lomb nélküli lombkoronasétányok megálmodói, és számos (számtalan) más, lopható beruházás.

Egyébiránt, ha már Navracsics eszünkbe jutott, nem tudjuk, mi van ezzel az elvtárssal, akit a koldulás nagykövetévé nevezett ki doktorminiszter urunk, de feladatát nem tudta elvégezni, tehát dicstelenül zárt, mégsem hallottunk róla, hogy emiatt őtet megrótta volna a főnöke. Igaz, hogy amúgy nem is lett volna joga hozzá, mert nagy valósínűséggel magát az atyaúrisent is küldhettük volna a kolduló küldöttség élén, ő sem ért volna el semmit.

Ezt azért és azonban ki kell érdemelni, s bár nem látunk bele Ursula néni fejébe, nagy valószínűséggel nem azért hagyott ki minket az emlegetett felsorolásból, mert annak idején kék plakátra került, hanem inkább mert – egyebek mellett – azt is tudja, hogy azt a pénzt itt minden bizonnyal ellopnák, tehát fölösleges ideküldenie. Amúgy eszünkbe jut Tokaj, a nem is taggyűlések, amikor a szerzés bimbózni kezdett, s amikor még tán meg lehetett volna állítani.

Nem történt meg, és azóta is a fülünkben cseng doktorminiszter urunk – aki akkor még nem volt az, csak egy kezdő maffiózó – szava, miszerint „ne mi nyerjük a legtöbbet” (mármint a tokaji szőlős cég, mert azt hitte ez a drága ember, nem tűnik fel, hogy a maga felé hajlik a keze, pedig nem is szent). Mennyire, hogy nem az. Nos, az akkor bimbózó gyakorlat szökkent úgy szárba, hogy Európa-szerte híres, és ez az eredménye. Hogy az Ursula a középső ujját mutatja.

Vannak velünk viszont más bajok is, ami miatt nem juthatunk az amúgy könnyen megszerezhető pénzhez. Hogy hát, latrok vagyunk, és Orbán et. igaz szavaival, bot a küllők közt, homok a gépben, vagy nem tudjuk pontosan, milyen delíriumai voltak arról, hogy mindent megteszünk az ellen a közösség ellen, amelynek amúgy jogilag tagjai vagyunk, viszont másképpen már régen nem. A közelében sem járunk az értékeinek.

Minderre pedig bizonyságunk, mi több, friss bizonyítványunk is van, amit maga Moszkva állított ki épp most, párhuzamosan mintegy Ursula néni ujjmutatásával. És ez a hab a tortán, itt látjuk, doktorminiszter urunk kitartó munkálkodása milyen célt ért. Csupán az a baj, hogy mi is benne vagyunk a kalapjában, és mindezek után nem csak rá fognak kiköpni, hanem ránk is. De hovatovább már ezt is alaposan megszoktuk.

No de, mit mond Moszkva, gavarít, hogy stílszerűek legyünk és ki ne lógjunk a sorból. Nos kedveseim, Oroszország listába szedte az ellenségeit a világon, egészen pontosan negyvenhét ország szerepel rajta. Mi azonban nem. De nem is ez a legszebb, hanem az indoklás, ahogyan a nagy medve dicsérőleg azt mondja rólunk (Orbánról), hogy „Magyarországnak megfelelőek az erkölcsi és szellemi értékei”. Mármint szerintük és nekik.

Ez szép, ahogyan az oroszok a nyugatgyűlöletük alapján listázzák az országokat (az eredethez lásd Spengler magyarázatát), viszont még ennél is szebb, hogy kies hazánk erkölcsében és szellemében megfelel az ő kényes ízlésüknek. Olybá tűnik, mintha virtuálisan felvételt nyertünk volna a Nagy Orosz Birodalomba, következésképp tőlük biztosan kapnánk pénzt homozsákokra, ha meg azt nem, akkor testvéri tankokat.

Lehetne itt tovább ragozni a dolgokat, de minek, amikor ezek után már mindent tudunk. Ebben a fent említett két momentumban benne van az ország komplett tragédiája, amit aztán emellett és ezért idehaza megélünk, az csupán a ráadás. A legszebb azonban, hogy nem hallottuk a Fideszt tutulni az oroszok skatulyázása miatt, hogy szuverenitás és ilyesmik, mert a jelek szerint ez nekik éppen megfelelő. Futásunk véget ért.