Egy konvoj, egy telefon

Tegye fel a kezét, akit úgy igazán meglepett, hogy doktorminiszter urunk mint soros elnök először Kijevbe ment látogatóba. Bazinagy konvojjal, viszont mélységes titokban. Ha valaki elalélna a meghatottságtól, miszerint ez az alak véletlenül úgy kezdett el működni, ahogyan ilyen pozícióban kellene neki, azaz kultúremberként és alattomos hátsó szándékok nélkül, akkor arra lennék kénytelen rávilágítani a zseblámpámmal, hogy most szervezi a frakcióját, amivel amúgy Európában át szeretné venni a hatalmat.

Ha azt sem feledjük, hogy az elmúlt hetekben hogyan mutattak neki ajtót az összes széljobbos haverjai legfőképp két dolog, azaz Putyin uniós helytartója szerepe miatt, s ebből fakadóan Ukrajna ellenessége okán, akkor teljesen más fénytörést mutat ez a bazi nagy konvojjal abszolvált kijevi út. Szó nincs itt se békéről se háborúról, kárpátaljai magyarokról meg végképp nem, hanem álarc ez Európa azon fasisztáinak, akiknek az említettek miatt volt a baja eddig Orbánnal. Hogy menjenek a büdös aklába fenntartások nélkül, ez a túra célja.

Olyan ez, mint az egyszeregy, átlátszó a manus, mint az opálos tejüveg. Hogy miért nem érdekli őt a kárpátaljai magyarok sorsa, arra az mutat, hogy amíg a marha nagy konvoj haladt Kijev felé, idehaza megjelent a rendelet, ami szerint csak azoknak az ukrán menekülteknek ad „szállást”, akik a harci zónából, mintegy a frontról érkeznek, másoknak nem. Kárpátalján nincsen háború, így ottani véreink nem érdekesek, így döntött a háborús veszélyhelyzetben fetrengő magyar kormány, de az csak egy apró adalék.

Jó vagyok. Stramm gyerek, üzente a kijevi úttal a tőle ódzkodó fasisztáknak Viktorunk, miközben az a máz, hogy Európa érdekeit (kies hazánkról most szó sincs) képviseli, ugyanakkor egy másik vonalon a seggét is biztosítani kellett, hogy Vlagyimir gazdája ne legyen túl morcos. Mert mire vélhetnénk, hogy ugyanakkor, amikor Kijevben megjelent az európai bőrbe bújt putyinfarkas, Szijjártó külügyes Lavrovval telefonált. Hogy miről, azt csak sejthetjük, hogy miért, azt valószínűleg tudjuk, és nem írjuk le a miatta bekövetkező testi reakcióinkat.

Erről a telefonálásról úgy nagyjából annyi derült ki, hogy „Kijevnek feltétlenül biztosítani kell az Ukrajnában élő valamennyi nemzetiség jogait”. Mondja ezt Szijjártó azzal a Lavrovval,  akinek az országa esetleg Kijevet épp akkor azért nem rakétázta, mert Szijjártó szólt, hogy a gazdája ott van. Valahogyan nehezen dolgozza fel az ember ezt a kétszínűséget, kitalálhattak volna más fedősztorit, mert egészen egyértelműen világos, hogy azért történt a távhívás, hogy nagy baj ne legyen ebből az Orbán kampányútból.

Mert, mint kifejtettük, még mindig itt tart. Viszont megnyugodhatott, mert egy harmadik szálon az oroszok (Dimitrij Peszkov szóvivő) kijelentették, nem tartják árulónak Putyin magyarországi gauleiterét. „A Kreml nem vár semmit ettől a találkozótól” – így ez a Peszkov – „Magyarországnak, aki most vette át az EU soros elnöki tisztét, teljesítenie kell a feladatait” – tette még hozzá, így nyugtatva meg az aggodalmaskodókat, hogy Orbán nem kap polóniumos teát, és nem fog kizuhanni a Karmelita erkélyéről sem.

Minden kerek lett tehát, így Orbán játszhatta a kisded játékait, a foglalkozás elérte célját. Illetve majd akkor éri el, ha az eddig ódzkodó európai széljobberek úgy döntenek, üsse kő, Orbánnak már nincs Putyin-szaga, és nekilátnak vele haverkodni. Úgy nagyjából, európai szempontból annyit fűznénk hozzá, hogy fasiszta kutyából nem lesz demokratikus szalonna, a botot ezután is dugiszálja majd a küllők közé, ha hagyják neki. Azaz, voltaképp ezzel semmi nem változott, csak az orbáncirkusz egy újabb előadását láttuk a lószaros porondról.

A szememre vethető volna, nem látom meg a felhő fölött a napot, már semminek sem tudok örülni, és nem bízom abban, hogy a kedves vezető européer manusként tud működni, amire az a rövid feleletem: nem. Túl sokat tudunk Orbánról, túl régóta ismerjük a mocskos kis játékait, amit jelen esetben az is mutat, hogy „határidőhöz kötött tűzszünet megfontolását” kérte Zelenszkijtől a békegalamb szerepében, de, hogy ez alatt mit ért, azt nem lehet tudni. Ha olyan békét, mint eddig, akkor kitörölheti vele az arschát.

De, mint mindig túl hosszúra nyúlt pályája során, olybá tűnik, hogy Orbánnak most is szerencséje van. Kapóra jött neki annak idején a menekülthullám, aztán a háború kitörése, most meg ez az uniós elnökség, mind-mind olyan események, amelyek mentőövet adtak, amikor nagyon háborogtak a hullámok. Ezért van még – politikai szempontból – életben, csak egy a kérdés, meddig tart ki a mázlija, ami a felszínen tartja, mert nagyobb dolgot nem várhatunk tőle, mint a saját hatalma megtartását. Erre megy ki minden.