Osztály, vigyázz!

Önteltség volna, és nem is igazán sportszerű, ha a magyar láblabdások svájciaktól elszenvedett veresége után doktorminiszter urunk saját szavait dörgölnénk az orra alá, miszerint: na, ugye. Hogy is nézne ez ki. Hiszen nem leledzünk semmi olyan téveszmében, mint a mimagyarok zöme, hogy itt valami élet-halál harcról volna szó. Nézőpontunk szerint, amit leginkább a sub specie aeternitatis, azaz, az örökkévalóság módján meghatározással és szellemiséggel tudnánk jellemezni, ez a meccs úgyszólván semmi.

Illetve rövidgatyás dedósok sem vagyunk, hogy kárörvendjünk embertársaink nyomorán, akik ilyenek után a kardjukba dőlnének, képen vernék az asszonyt, vagy összetörnék a kocsma berendezését. Viszont, és éppen a fentiek miatt mélységes aggodalommal figyeltük a mérkőzés előtt a német utcákat ellepő, feketébe öltözött mimagyarokat, akik ebben, így és ott találták meg az identitásukat. Az übermensch tudatot, ha alaposabban vizsgáljuk, bár azért ennyire messze nem áll szándékunkban eljutni. Csak visz a lendület.

Rájuk nézünk, és elborzadva állapítjuk meg, mi vagyunk ők is. Nem a vér okán, hanem, mert közülünk fakadtak, annak a társadalomnak a termékei, amelynek magunk is tagjai volnánk, bár ezt a kedves vezető nem győzi tagadni. De egyfajta output ők, a kimenetel, s rájuk, illetve leginkább korukra nézve az állapítható meg, hogy zömükben a NER termékei már, az eltelt tizenöt évben szocializálódtak, mást nem is ismernek, csak az Orbánt. Letaglózó ez a tudat, és mellbe vágó az eredménye is, de lesz még rosszabb.

Fiatalítás zajlik a hadseregnél, illetve ránézvést kádercsere, hithűbb, szintén már a NER-ben szárba szökő, és a német utcákon feketében masírozó, efféle tudatú, nemzetibb és keresztényebb tisztek, tábornokok kellenek, de nem pocakosak. Azt nem szereti a kedves vezető. De nem is ez, hanem a resztli, az utcára tett harcosok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, s a hatalom szerint, aki alkalmatlan katonának, az tanárnak éppen megteszi, és itt tartunk most szegény gyermekeinkre gondolva minduntalan.

A fülünkbe cseng még boldogult úrfikorunk, más szemszögből suttyó gyermekségünk, mikor is kezdődvén az óra a hetes kiáltotta a tanár érkezésekor, hogy osztály vigyázz, majd jelentést tett, hogy mennyi a létszám, s hogy a Pistike éppen nincsen ott velünk. Talán ez mostanában is így divat, amiről tudomásunk semmi nincsen, lévén úrfikorunk a múlt mélységes ködébe vagy a kút fenekébe veszett, akárha József és az ő kajla testvérei. Szóval vének vagyunk, mint az országút, de így és éppen ezért tapasztalatokkal terhesek is.

S látjuk ím szemeink előtt, midőn a vén hadfi betér az osztályba, s ott a hetes megint azt kiáltja tán, hogy osztály vigyázz, s akkor a harcos megdörzsöli a tenyerét, hogy hazakerült, az élet nem is olyan veszélyes, mint amilyennek tűnik, és ezzel a lendülettel küldi el a fél osztályt a klozettbe fogkefével budit súrolni. Mert a megszokás és az évtizedes ösztönök, amivel nem azt mondjuk, hogy a zupás őrmester alkalmatlan volna egészen tanárnak, de egy pöttyet azért mégis. És így szállhatna tovább velünk a képzeletünk, ha megálljt nem parancsolnánk neki.

Nem nyafognánk, de most már késő. Azonban semmiféle óriásokat nem találunk, hanem a közjószágok aprajait, akik ebben a szellemben és nívóban nevelkedjenek, így és ekképp szíjják magukba a tudás egyfajta szeletét, annak egy kiválasztottan lebutított elegyét lövöldözéssel, testneveléssel és hittannal, s ím, ezek után mindez olyan lesz szerte az oskoláinkban, mit akárhány iskola a határon, a kis kadétekkel, akik aztán fekete inget öltenek meccsre menve más városokban vonulni. Mutatni a nemlétező erőt, vért, meg a vasat.

Nem bántanánk mi a harcos tanárokat, mert a kor áldozatai ők, csakúgy mint a gyermekek, mint aki a sínek közé esett mindahány, és látjuk a katonákat a kórházak élin is, kis kínai rendőröket az utcáinkon, a katonatanár mellett az iskolaőrt, és valami fölsejlik. De nem a rend, mint amire hivatkozva tán mindezt elkövetik, de önösen, hogy ne maradjon a fejekben semmi se, alavju tábla és lelapított fejek, mint Kafka Kastélyának parasztjai. De ki az a Kafka, ugye, pártmufti vagy irodista talán, aki mutatja a semmibe vezető utat.

Osztály vigyázz! Hallani gyermekkorunk hangját, és látni a képet az évek ködén át, mintha olyan lenne, de mégsem ugyanaz. Elkapja az embert itten a spleen, és így jön rá arra, nem száj ezeknek a füleknek, mint a szerencsétlen Zarathustra, más időben él, de nem a kora miatt, hanem nincsen meg benne a primitív vadság, mint ami kell, s amihöz a harcos tanerők tán alkalmasak, de arra nem, hogy egyebet mutassanak, így a közjószágok elvadulnak, pedig latint sem tanultak, és hogy mit, az is titok. Egy nagy rejtély, de az output megvan, mint kitetszik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Osztály, vigyázz!
  1. Yeti szerint:

    Van az a pont, amikortól már nem számít hogy a tettes is áldozata valaminek/valakinek.
    Ezen a ponton én rég túljutottam.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum