Napi négyszáz millió

„Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket” – ezt óbégatta doktorminiszter urunk tegnap. A legszebb az egészben, hogy így első ránézésre meg nem tudjuk mondani, mi kapcsán szakadt ki belőle a „megvéggyük” és a Brüsszel, mert évek óta annyit halljuk, hogy ebben a formában már semmit nem jelent. Ilyen pusztába kiáltott, értelem nélküli betűhalmaz ez, Mária néni a sparhelt mellett is unja, csak kavar egyet a rántáson, hogy oda ne égjen.

Mintha a Jó ebédhez szól a nótát hallgatná. Mások pedig, akik igyekeznek valamelyest figyelni azért az óbégatásra, azt gondolják magukban, jól van aranyom, köszönjük az érettünk való buzgalmadat, ugorgyunk. Pedig a helyzet súlyos, mi több, letaglózó, mert kislisszolni, genyóskodni már nem lehet. Pénzre, rengeteg pénzre megy ki a játék, és ez szokott csak igazán fájni a rezsimnek. Sőt, egyedül ez. Nem csigáznám amúgy a képzeletet, bár úgyis tudja mindenki, hogy az Európai Bíróság elég súlyos ítéletet hozott.

Precedens értékűt, ami ellen ráadásul fellebbezésnek sincs helye, azaz, az óra már most ketyeg. Ha megpróbálnánk tömören összefoglalni, akkor azért csapott oda a bíróság Orbánnak (s így ebbe most a Fideszt és sajnálatosan kies hazánkat egyként bele kell számolni), mert nem hajtott végre egy ítéletet még 2020-ból, ami nagyjából arról szólt, hogy ne állatként bánjanak a menekültekkel. Hangsúlyozzuk, nem arról, hogy ezrével fogadják be őket, hanem, hogy ne annyi legyen az eljárás, miszerint képletesen, aki ide tévedt, azt visszahajítják a kerítésen.

Nem nehéz ezt értelmezni, a négy évvel ezelőtti bírósági ítéletre azonban Orbán (és a zárójeles rész) nagy ívben tett, úgy viszonyult hozzá, ahogyan joghoz, törvényhez, ítélethez szokott, tehát kénye és kedve szerint. Csak hát, ez Európa, ez a nagyvilág, s itt emlékeznek arra, hogy amikor csatlakoztunk a klubhoz, akkor aláírtunk egy papírt, hogy annak normáit be is tartjuk. Nos, Orbán ezt nem teszi meg, közkeletűen pénzkiadó automatának tekinti a klubot, amiben már eddig is voltak zavarok. Hiába dugiszálta a bankkártyáját a lukba.

És erre jön ez. Ugyanis a tekintetes luxemburgi bíróság (tehát nem brüsszeli és nem bürokrata) megelégelte, hogy az ítéletét semmibe veszi ez a galeri, és azt döntötte – mondom még egyszer, a menekültekkel való bánásmód és nem a betelepítés miatt -, hogy kies hazánk kiindulásként kétszáz millió euró átalányösszeget fizet az eltelt négy év miatt, ezen felül pedig a késedelem minden egyes napja után egymillió euró összegű kényszerítő bírság megfizetésére is kötelezi Orbánt (és a zárójeles részt, azaz, minket, mert a Fidesznek saját pénze nincsen).

Ez azért elég sok pénz, például csak a napi egymillió euró, az uszkve napi négyszáz millió forint, mint amennyit nagyjából Mészáros Lőrinc keres, és ez ketyeg kegyetlenül. Nem tudjuk, mi van akkor, ha Orbán nem hajlandó fizetni, hozzáértők szerint a már eddig is zárolt, nekünk járó uniós pénzekből lehet ezt inkasszózni, azaz, innentől fogva nem elég, hogy Orbán miatt nem kapjuk meg, még folyamatosan csökken az az összeg is, amit megkapnánk, ha eltakarodna. Azaz, hölgyeim és uraim, most már dokumentáltan okozza a kárt az országnak.

Ha ezt a napi négyszáz milliót megszorozzuk (összeadjuk), akkor azt kapjuk, hogy Orbán havonta egy közepes stadion árát cseszi el fasiszta gőzei miatt. Ami lehet, neki már nem is fáj annyira, viszont a mi pénzünk volna, mert nekünk szánta a közösség. S ha a gombáknak még így is jó, akkor azt is tegyük hozzá, hogy minden bizonnyal a végén mi fizetjük meg, ahogyan a nekik hiányzó pénzt mindenféle extraadók formájában terhelik az összes sparokra, mi meg nézünk a pénztárnál ki a fejünkből, mért olyan drága a zsömle.

A végletekig leegyszerűsítve így néz ki a történet meg a rezsim szabadságharca, s ehhez képest nyilatkozza azt a kedves vezető, hogy „Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket”. Lószart, mama. Sokkal inkább megszívatjuk a magyar embereket, amit viszont ők sajnálatosan képtelenek fölfogni. Ideje volna belátni, hogy „ceterum censeo” és a megfelelő folytatás Cato nyomán gusztus szerint, a lényeg azonban az, hogy a sorsunk a saját kezünkben van.

Mert sem a brüsszeli bürokraták, sem a luxemburgi bíróság el nem végzi azt a feladatot, amit a történelem ránk testált, de ez az ország a jelek szerint kevés ahhoz, hogy azt elvégezze. Így a némileg fejfelemelő választás után újabb jelzés érkezett az univerzumból, az a kérdés, a társadalom mit képes ebből felfogni. Ha azt, amit üzen a rezsim, hogy megvéd, de nem vesszük észre, hogy csak a saját érdekeihez és gőzös ideáihoz ragaszkodik, amihöz nekünk semmi közünk, akkor nincs miről beszélni. Mint ahogyan eddig sem volt.