Meghallgatás

Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter lesz. Ha nem lenne Orbán, akié mindig a végső szó, azt mondhatnánk, hogy ezen a területen élet-halál ura, akihez és aki alá minden tartozik a gyáralapításról a gyárbezárásig, így Nagy Márton nagy valószínűséggel elérte élete ormait. Régóta tudvalévő volt már ez, s amennyire elborzasztotta azokat, akik értenek is valamit hozzá, úgyannyira kiábrándító is a NER lényegéből fakadó kontraszelekciós-csinovnyik politika eme újabb kis színese. Pötit szivárvány.

Mert Nagy miniszter eddig nem sokat mutatott a nagyhangú jóslásokon és a rossz döntések során túl, de most majd még jobban kiteljesedhet álmaiban. Mert visszanézve tevékenységét és irányításának eredményeit, sok jó nem mondható el a magyar gazdaság állapotáról, a bezuhanó ipari termelésről, a GDP megrogyásáról, inflációról és költségvetésről, amiért eddig ugyan nem felelt, de ezután majd igen, tehát isten legyen irgalmas az országnak. Igaz, hogy még jobban elcseszni mindent már művészet lesz.

Nagy azonban már színezi az ecsetet, mártogatja a föstékbe. Eddig azt láthattuk tőle, hogy a gazdasági folyamatokról, várható eredményekről úgy adott meg számokat, mintha a hasát püfölte volna, s ezek olyanok is voltak. Azzal a végeredménnyel, hogy soha semmit nem sikerült eltalálnia, ebből fakadólag pedig semmit nem értett. Miért nincs fogyasztás, hol bujdokol az ÁFA, mennyi lesz a növekedés, ami aztán semennyi nem lett, permanens küzdelmet folytatott a valósággal, ami kívül esik a horizontján, és ez nem igazán szerencsés.

Van ez a magyar kormányzati-parlamenti hagyomány, hogy a leendő minisztereket mindenféle bizottságok hallgatják meg, mielőtt a manus megkapja a magas hivatalt, és így történt most ez Nagy jelenlegi és leendő miniszterrel is. Alkalom ez arra, hogy a delikvens előadja terveit, ami alapján a majdan hozzá tartozó területet felvirágoztatja az ország és mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. S hiába mondták Nagynak az egyik bizottságban, hogy ő nem egyéb, mint „gazdaságvisszafejlesztési miniszter”, de ez egyáltalán nem hatotta meg.

Mi több, álmainak sorolását ott folytatta, ahol eddig abba sem hagyta, így csak néhány sziporkát teszünk ide tőle, amelyek mindent megmutatnak gondolkodásáról, habitusáról és talán arról is, miért kapott ajándékba egy kötetet „Közgazdaságtan tökfejeknek” címmel. Nem biztos, hogy haszonnal forgatta, mert különben most nem mondott volna olyat: „hagyjuk a statisztikáikat, összevissza hazudnak”, ami figyelemre méltó viszonyt mutat a valóság számokkal leírható részével, s innentől voltaképp mindent lehet.

Így nem meglepő, hogy megint csak előkerült a gazdasági növekedésről egy szám, amit Nagy már évek óta kitartóan mond azzal a lendülettel, hogy egyszer majd igaz lesz. De eddig még egyszer sem jött össze. A taktika azonban érthető, mert, ha véletlenül majd sikerül valamikor eltalálnia, akkor lehet mondani a klasszikus nyomán, hogy na, ugye. Így könnyű az élet, így nem nehéz miniszternek lenni, akár magam is alkalmas volnék rá a készségeimmel és képességeimmel, amelyek gazdasági téren a minimumot súrolják.

Bár, ahogy kinéz, Nagy is így lehet ezzel. A meghallgatáson a miniszter szájával kiderült, hogy a magyar gazdaság bajainak oka Németország, s ebből következően az az érdekesség, hogy „az idei évben a hiány csökkenését kihívások terhelik, hiszen a növekedés nem lett akkora, mint gondoltuk”. Nocsak, nocsak, mert innen megint érdekes, hogy Nagy megint csak gondolt valamit a növekedésről, ami az eddigiek alapján a jóslás műfajába tartozik, illetve a rózsaszínű lufiéba, amit semmi alá nem támaszt és nem indokol.

Minden más érdekesség mellett az különösen delikát, hogy bajaink okai közé sorolandó most már az is, hogy „a fiatalok túl későn kezdenek el dolgozni”, azaz, nem átallanak iskolába járni, ha jól értjük. Ami viszont már Nagy különös vesszőparipái közé tartozik, az az idea, miszerint „a lakosságnál van pénz”, senki ne mondja, hogy nincsen. Így olybá tűnik, hogy csúcsminiszterként az elsődleges célja hősünknek, hogy ezt valami furmányos módon elszedje, ami majd szerinte megpörgeti a gazdaságot. Egyelőre csak a szép szóval kísérletezik.

Aztán jön majd az erő. Mindezek mellett az már nem is igazán érdekes, hogy az elcseszett akkugyárasítás szerinte csak egy „gazdasági hupli” miatt mutat olyan lehangoló képet. Minden bajok feledésbe merülnek és merültek pedig akkor, amikor elhangzott a varázsige, miszerint 2025 a „gazdasági felpattanás éve” lesz. Nagy pedig csúcsminiszterré válik. Ezek után egy kétségünk van csak: látszik az, hogy mindettől jobb nem lesz egyáltalán, a kérdés tehát az, lehet-e még ennél is rosszabb, és csak annyit mondunk, minden bizonnyal.