Az ifjú Mikszáth és vén pajtásai

Ezt az egészet meg sem kellett volna tartani. A Fidesz eget rengető kongresszusáról beszélünk, és nem én mondom, hanem Kövér László ábrándozott így, mielőtt a világ elhülyüléséről értekezett volna. A pedellus úgy indította beszédét a küldöttek és vendégek (pl. Győzike, ami azért sok mindent megmagyaráz) előtt, hogy el sem kellett volna jönnie, illetve, ha már muszáj volt, akkor az lett volna az ideális, ha csak hallgatnak együtt, vagy nótázgatnak kicsit, mert harminc év alatt már mindent elmondtak egymásnak, ami elmondható.

Innen nézvést tényleg érdektelen, hogy ezután mit delirált össze, hacsak nem annyi, hogy meglátása szerint az emberiség egy „elhülyülési folyamatban” leledzik, ma tehát minden rosszabb, mint régen volt. Két dolog jön ebből. Ahogyan itt a múlton mereng nekünk a vén komcsi-fasiszta, eszünkbe jut az Agymenők, annak is az az epizódja, amelyben Wolowitz azon kesereg, hová jutottak, nemsokára majd ülnek hónaljig fölhúzott mackógatyában, és azon háborognak, milyen hangos a fiatalok zenéje. – A másik pedig az emberiség.

Illetve ennek problematikája kövéri olvasatban. Mert és ugyanis úgy kell értelmeznünk, ha az emberiség elhülyül, akkor értelemszerűen Kövér elvtárs is, ha pediglen ő kivonja magát a demencia, mint kortünet alól, akkor arra kell jutnunk, önmagát nem tartja az emberiség tagjának. Itt pedig fel kell hívnunk a figyelmét, tessék választani, nincs kibúvó: vagy-vagy, hülyének tetszik lenni, akárcsak mi, illetve nem embernek, de akkor el kell dönteni azt a nagyon fontos kérdést, miféle organizmus is az, aki Kövér László alakjában áll előttünk.

Aztán pedig szórja átkait a rajta kívül álló világra. Mert ez történt, de ebben igazán semmi újdonság nincsen. Annyi csupán, hogy ezzel megkaptuk a szemüveget, amelyen keresztül szemlélni lehetett ezt az egészet, és ahelyett, hogy amiként természetes folyamatként elhánytuk volna magunkat attól, amit látunk és hallunk, vigyorogtunk inkább, mert az istenek velünk adták e nevetés képességét, ahogyan arra Kierkegaard kolléga kérte őket nagyon helyesen. És meg is leltük ezzel a szemüveggel a másik fogódzót, alig is kellett keresni.

Ezt Matolcsy bankár prezentálta nekünk, aki nem tudjuk, ott volt-e a kongresszuson, de, ha igen, jól el kellett bújnia a pofonok elől, amik majd később úgyis utolérik. Ugyanis könyvet írt a drága ember, amit szintén ezen a csodás napon mutattak be, lepleztek le, mint valami szobrot. Ebben pedig nem kevesebbet állított a kedves vezetőről, mint: „A miniszterelnök időnként felvet egy új célt, jövőképet, de ezek nem mérhetőek, vagy délibábnak tűnnek, vagy finoman szólva is megtévesztőek.” Delikát, és voltaképp ez jogosít fel arra, hogy vele ne is törődjünk.

Matolcsy nézőpontjából, és Kövér pedellus elhülyülésről előadott elméletéből kiindulva teljesen érdektelen, a kedves vezető miket kappanhangozott bele a nagybüdös térbe, hacsak annyit nem érdemes kiemelni az egészből: érzi még magában a szuflát, sőt, mint hangsúlyozottan aláhúzta, 2025-ben is a legjobb korban és karban lesz. Ez az üzenet nem tudjuk, kinek szólt, az orvosainak-e, vagy a feltörekvő ifjaknak, hogy ne álmodozzanak, mert kifulladásig fog a nyakukon és a miénken is ülni, ez épp nem tudható.

De üzenet mindenképp, az egyetlen értékelhető, ami a szájából kifolyt. Pedig voltak ifjak is ott, legalábbis Varga Judit olvasatában. Egy szóra megállunk a jogállam fogalmával oly sokat küzdő hajdani miniszternél, aki rossz helyen volt, mert nem ezen a dzsemborin lett volna a helye, hanem valami hűvösebb szobában. De eddig is láttuk, hogy ez az álmok birodalma, ezután meg még inkább kiderült, mert az igazságügy hajdani prímása Kocsis Mátét konferálta föl úgy, hogy az ifjú Mikszáth következik. Pedig csak egy vén Himmlert láttunk a pódiumra lépni.

Ő három év börtönnel fenyegette meg azokat, akik az ország szuverenitására törnek, külföldi érdekeket szolgálnak. S bár ez nekünk szólt üzenetképp, azért körül is nézhetett volna a teremben terpeszkedő vén barátai közt, akikből áradt a Krasznaja Moszkva szag. Mások is beszéltek, mások is szónokoltak, de Kövér elvtárs hónaljig húzott macija alapján s annak szellemében magunk is úgy tartjuk, ezek a harminc év alatt már mindent elmondtak, de mindennek az ellenkezőjét is, úgyhogy voltaképp nincs miről beszélni.

Arról talán mégis így lehangoló zárásképp, hogy a vázolt körülmények és nívó ellenére is ez volt a magyar médiában – mind az összesben – a szombat legfőbb eseménye-híre, pedig történtek sokkal fontosabb dolgok is. Lent a téren elhaladt előttem egy ember, aki magában, de mégis fennhangon azt a kijelentést tette: vettem neki két minyomot. Kire gondolt, kit örvendeztetett meg a minyomokkal, ezt soha nem tudjuk meg, pedig ez abban a pillanatban és neki a világ legfontosabb dolga volt. Ez pedig arra bizonyság, mégsem a Fidesz körül forog a világ.