Kés a ridikülben

Tegnap leleplezték a Corvin áruházat. Volt egy kis ünneplés, ahogyan a zöld takarót lehúzták a homlokzatról, megmutatva a nagyvilágnak, milyen lett az épület, és eljött a pillanat, amikor az esztétikum, az elvégzett munka fölötti közös öröm huss, szerteszállott. Mint azt a közösségi térben közzé tett felvételen látni lehetett, két magyar ifjú ezt az alkalmat használta ki arra, hogy üzenetet fogalmazzon meg, szóljon mindenkihez mintegy, olyan dolgot, ami sehogyan sem illett az eseményhez, s ebből fakadólag vélhették azt a hülye fejükkel, hogy majd nagyot üt. Hogy majd mindenki rácsodálkozik a merészségre meg bátorságra, s a Párt majd elégedetten csettint, illetve, ami nem utolsó, utalja a pénzecskét bizonyára.

A két ifjú egy transzparenst vagy molinót feszített ki, rajta ellenzékiek feje, Dobrev, Márki-Zay és a többiek, mellettük pedig a felirat „Háborúpártiak”. Abba most nem megyünk bele, az említettek miért és mennyire lennének a háború rajongói és titkos támogatói (semennyire), abba sem, hogy tudjuk, a Párt ezekre a napokra és hetekre ezt adta feladatul, a „háborúpártiság” szajkózását kifulladásig. Hanem ez a két szerencsétlen szellemlény, ők foglalkoztatnak bennünket, mert a fényképen jól látszik az arcuk, az a rendíthetetlen butaság rajta a szektatagság önérzetével, ami elrémiszti az embert. Hogy mi lenne – vagy mi lesz – akkor, ha arra kapnak utasítást, hogy üssenek. Rúgjanak belénk.

Megtennék, ha sokan volnának, csapatban mennének rá egy emberre furkósbotokkal sípszóra, majd miután leverték a veséjét, újabb sípszóra villámgyorsan távoznának, hogy máshol legyenek bevethetők. Mint a Harmadik Birodalom születésekor az SA, kibimbózva pedig a Hitlerjugend, akik ifjú korukra mást nem is ismertek, mint a náci ideológiát. Más világot el sem tudtak képzelni, mert abba nőttek bele, s úgy gondolták örök. Húszéves forma alakok voltak ezek a mi molinósaink, a tekintetük pedig mindent elmondott. Üres volt a szemük, léleknek amögött nyoma sem volt, csakis a hűségnek és elszántságnak, a kételyek nélküli rajongásnak, és igazából ezen nincs is mit csodálkozni. De elborzadni annál inkább.

Ezek az alakok a húsz évükkel öntudatos életükben mást nem ismernek, mint a tizenhárom éve hatalmon lévő Orbánt, számukra a NER annyira öröknek tűnik, mint a háborúba belenövő hitlerjugendeseknek annak idején a birodalom. A mi két elszánt alakunknak más igazság nem létezik, mint amit a Fidelitasban beléjük vertek, és ami propagandát az egész ország minden szegletében minden nap reggeltől estig hallanak. Innen nézve sem menti fel őket az ember, mert a diáktüntetések is bizonyítják, lehet ezt – a diktatúrát – másképp is megélni, de lehangoló látni, hogy azok számára, akik gyengék, restek vagy nem tudnak gondolkodni, milyen termékeny talaj bír lenni a gyűlölet. Mindemellett nyomorult életük lehet.

Ahogyan azoknak is, akik érett fejjel képtelenek megérteni a világot. Nem sokkal előbb volt hír, hogy egy matróna a miséről kilépve tüntetőkbe botolva előkapott egy kést a ridiküljéből, és elvágott valami transzparenstartó madzagot, majd kérdésre felelve azt is elmesélte, hogy bizony alkalom adtán a tüntetőkben is megmártaná szívesen a bökőjét. Kicsi, nagy, fiatal és öreg szektás mind egyforma, és nem is most születnek. Már évekkel ezelőtt is volt nekünk bácsink, aki a Fidesz székháznál tüntető diákokra öntött volna savat szívesen, és voltak nekünk esernyővel kardozó matrónánink, Márki-Zayt képen verő nyugdíjas hölgyeink, illetve mint mindezek bimbaja, az „Orbán Viktor álávjú” táblát tartó szerencsétlenünk.

Nem arról van szó, hogy ez miért van, és nem kellene lennie, hanem sokkal inkább arról, milyen bőven teremnek a NER-ben a hülyék. Illetve nem is biztos, hogy úgy képződnek, mert minden társadalomban bőven van belőlük, hanem az, hogy öntudatra ébrednek, oszlopos tagnak érzik magukat, és ellepnek mindent. Még vizsgálat tárgyát képezhetné, hogyan hat egymásra a NER és a hülyeség, melyik volt előbb és mi miből fakad, egy azonban bizonyosnak tűnik, a rendszer rájuk épít. Kitermeli vagy előhívja őket, egyre megy, mind hangosabbak, és még a miniszteri székekbe is jut közülük, de nem akarnánk ujjal mutogatni. Mint ahogyan lassan semmit sem akarunk, csak levegőt kapni a hülyeség áradatában.