Vajon hányjunk-e csendben a sarokba?

Tegnap délután föltűnt a Müller Péter Sziámi AndFriends Facebook-oldalon a kérdés, amit az adott helyzetben föl kellett tenni, s ami ez volt: „Kedves Péter! Ezzel a Petőfi Zenei izével kapcsolatban lesz valami nyilatkozat, hogy miért is kell ezekhez dörgölőzni, vagy csak csendben hányjunk be a sarokba? (Elnézést a hangnemért, de óriási a csalódásom. És igen, tudom, ez a zenekar csoportja, de itt lehet nyilvánosan kérdezni és mindenképpen így szerettem volna.) Szeretettel (tényleg): Tibi.” – E visszafogott érdeklődést követően pedig elkeseredettebb, keményebb és ordenárébb megnyilvánulások is akadtak.

A filozófiai alapvetést azonban ez hordozta, és az egyetlen igazi dilemmát is, miszerint kell-e nekünk a sarokba hánynunk a hír, s annak tartalma hallatán. Az információ pedig az volt – ami soha nem látott sebességgel és hanghatással söpört végig az egész országon -, hogy Demeter Szilárd, Orbán szellemi helytartója, a magyar könnyűzene gauleitere úgymond, megalapította az úgynevezett Petőfi Zenei Tanácsot, amelynek az lesz a küldetése, hogy a magyar popkultúrát jobbá tegye. Már ezen a ponton kétségeinek vannak, mert aki ilyenbe belevág, az nem tudja, hogy a popkultúra természetszerűleg felülről nem szabályozható.

Illetve igen, de akkor már nem igazán az, hanem a hatalom által manipulált, általa jóváhagyott, lepecsételt, alkalmasint őt szolgáló zene, nem véletlenül merült fel tehát ebben a kontextusban a hajdani sanzonbizottság képe és rossz emléke. Hogy Demeter Szilárd elképzel valamit, ami életszerűtlen és épp Demeter miatt a NER-től terhes, az egy dolog. A másik pedig az: kik azok, akik beállnak a sorba mellé pénzért, hívőként vagy tudatlanságból, illetve naiv álmodozóként, hogy ennek az egésznek valami zenei értelme is volna, ami azonban nincs. Müller Péter Sziámi is szerepel a névsorban, így az indításkor idézett kérdés neki szólt, és lényeges.

Tömören újra, jobb híján most már tényleg hányjunk-e a sarokba, ami azt a gesztust takarja, megint elveszett valami, újra csalódnunk kellett valakiben, akiről azt hittük, hogy egy közülünk, és megmaradt benne az ifjúság lázadó lobogása. A Petőfi Zenei Tanács tagjai egyébként Kovács Ákos, Bognár Attila, Frenreisz Károly, Müller Péter Sziámi, Both Miklós, Ferenczi György, Gőz László, Nagy Feró, Németh Alajos és Tátrai Tibor. Ezek közül azonban csak Müller Péter neve verte ki azt a bizonyos biztosítékot, ami csak egyet mutat, a többiekről már lemondtak, vagy épp nem számítanak a jobbat remélő nagyközönség számára.

Minden külön értesítés helyett Nagy Ferót ismerjük, aki nem is olyan rég világossá tette az álláspontját, miszerint ő tudja, melyik valagat kell nyalni, s ezt nem is fél megtenni, emellett pedig a lázadás irányát Európa és annak értékei felé határozta meg. Innen nézve bárkinek, aki komolyan veszi magát az életben, illetve morálisan tartja magát valamire, meglehetősen pikáns dolog egy névsorban szerepelni vele, úgy is mondhatnánk, az ő mocsarába kerül, amit nem ártana megtenni, ha nem muszáj. Ma reggelre egyébként megszólalt a saját Facebook-oldalán Müller is, aki azt mondta, amit ilyenkor kell, de nem lett tőle jobb a kedvünk.

Úgy nagyjából és slágvortokban a jobbítás szándéka, nem hisszük, hogy ő bárkinek is lefekszik, illetve a legnagyobb naivitás, ami az, hogy ő, a költő, sohasem jobb és baloldalban gondolkozott. Ilyképp, így Müller itteni küldetése sem politikai, csak szakmai, etc. Bajunk és gondunk csak ez utóbbival van, ugyanis mi, akik elgondolkodunk e betagozódás láttán, szintén nem bal-, illetve jobb oldalban gondolkozunk, hanem immár a barbárság és civilizáció szembenállásán, s ha ezt valaki nem veszi észre, az nem érti a világot. Aki pedig a hányás szükségszerűsége felől érdeklődik, innen teszi fel a kérdést, kétségbe esése tehát jogos.

Müller magyarázkodik, és nem tudja, hogy ez régen rossz. De nem akarjuk mi a port rajta elverni, csak csodálkozunk, hogy az az ember, aki a szövegeiben olyan tisztán látta a világot, most hályogot kapott, illetve, ami rosszabb, s ezt jóindulatunk okán nem feltételezzük: szemüveget vett fel, ami a NER által foncsorozott. A névsorra visszatérve, látszik, hogy akad közte, aki már rég eladta a lelkét, más azt mutatja, hogy aki virtuóz zenész, az nem biztos, hogy nagy gondolkodó, illetve, akit mindkettőnek hittünk eddig, az vagy opportunista vagy naiv álmodozó, és ő volna Müller. Ha úgy tetszik, ezért nála borult ki a bili.

Voltaképp ennyi volna, de az irodalom mutat még egy nézőpontot is Füst Milánnal. „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” 

Szomorú, de a jobbik esetként ezt kell tételeznünk az esetről, hozzá téve a névsort, és azt a dilemmát, tényleg nem tudható, a Petőfi Zenei Tanács – amelynek már a neve is anakronizmus – miképp képzeli küldetését, hogy tőle hogyan lesz jobb a magyar popkultúra, hacsak nem nemzetivé válik ez is. Viszont ebből a szempontból sincs sok beszélni való róla, hacsak nem annyi, hogy a nevünket dísznek ilyenhez minden jószándék ellenére sem adjuk. Ha viszont igen, akkor el kell viselnünk, ha a társadalomnak az a része, aki morálisan és intellektuálisan tartja még magát valamire, kérdéseket tesz fel nekünk, hogy induljon-e a sarokba rókázni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Vajon hányjunk-e csendben a sarokba?
  1. Jane Doe szerint:

    Számoljam még, hány ingerem van? Avagy, hogy kitől/mitől van hányingerem?
    Már rég nem számolunk…, nem számítunk.

  2. hj szerint:

    Pont ugyanígy és ugyanezt éreztem és gondoltam a hír olvastán és a névsor láttán. De az igazán szomorú ebben a történetben nem Müller Péter Sziámi személye, hanem a mi sokadszori keserű felismerésünk – Rezeda tökéletes megfogalmazásában: „…megint elveszett valami, újra csalódnunk kellett valakiben, akiről azt hittük, hogy egy közülünk, és megmaradt benne az ifjúság lázadó lobogása.”
    Mi vagyunk a naivak.

  3. polyvitaplex szerint:

    Sziámi a válaszában szándékosan úgy tesz, mintha azzal lenne problémánk, hogy ő ezzel is, azzal is szóba áll, és számára nem létezik különbség közöttük.
    De nem ez a probléma, és nem akarom elhinni, hogy ő ezt nem látja. Magyarul, terel.
    A Petőfi Zenei Tanács meg kb. ugyanaz, mint amikor a KISZ felügyelte a beatzenét. Biztosan van zenei tanácselnök, meg zenei tanácstitkár is.

  4. Yeti szerint:

    Ha minden szarságtól hányingerem lenne, rég beledegeltem volna.
    Nem érdekes semmilyen tanács, bizottság, szaknévsor, fél vagy egész cédulázás.
    Tavasz van, sütött a nap derekasan – na ez számít.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum