Demjén Rózsi interjút adott az erősen Orbán szagú Mandiner névre hallgató nyomdaipari terméknek, és már ez determinálta, hogy mi fog ebből születni. Erről mélázunk csöppet máma, s minden indokunk és okunk meg is van rá, hiszen Rózsi néni szerint – nem betűhíven idézve – a diákok elmennek a francba, inkább tanulnánk, mint a tanáraikért tüntetnek. Illetve, aki szerint a NER diktatúra, az pénzt kap (sic!) azért, hogy ilyeneket mondjon, meg, hogy neki, az ő generációjának eszébe sem jutott volna tüntetni. De a mostani okát sem érti, ugyanis az a meggyőződése, hogy a tanárok megkapják majd a fizetésemelést, akkor meg minek nyavalyognak, és más efféle cuki kurvaságok hangzottak el a mélyenszántó interjúban, aminek igazából meg sem kellett volna születni. De erről majd később.
Mint látjuk, Demjén Ferenc, mindannyiunk Rózsija kifejtette elméletét a világról, ami szerint ez a lehetők legjobbika. Ám mielőtt elmesélnénk neki, és azoknak, akik hisznek neki, ez nem egészen így van, azon merengünk egy zongorafutamnyit, miért nem kellene komolyan venni a mai kivénhedt rockerek szavait, akik már azzal, hogy megszólalnak, anakronizmust követnek el, lévén, hosszú életük elején és végén is érdemtelenül jól éltek és élnek. Máshonnan nézve ahhoz sincs joguk, hogy a Kádár rendszert bírálják, amelyik, ha nem is a tenyerén hordozta őket, de meg sem akadályozta, hogy kornyikáljanak, azaz, úgy voltak forradalmárok ők, mint a hatvanas években tömegével felbukkanó magyar partizánok, tehát sehogy. Egyik sem, egyáltalán, de ez csak az erkölcsi alap, mert más bajok is vannak.
Készülhetett volna ez az interjú akármelyik nyugdíjas zenésszel is, akiknek életük vége felé egyetlen célja van, hogy hasonképp jól éljenek, mint pályájuk kezdetén, és, ha ehhez arra van szükség, hogy eladják a lelküket, akkor azt minden dilemma nélkül meg is teszik. De még csak erről sem akarunk beszélgetni máma, hiszen olyan általános jelenség ez a NER-ben, ami már szót sem érdemel. Sorra nyalják Orbán valagát egy kis szponzorált koncertért, egy kis díjacskáért, kitüntetésért, mert úgy nagy általánosságban senkiben nincsen tartás, akiben esetleg, az hallgat, vagy nincs hol elmondania, amit szeretne. De még ez sem késztetné arra az embert, hogy háromszázadszor is megírja a morális nyomort, ezért inkább a szellemiekről, az intellektusról gondolkodunk, efelől közelítjük a problémahalmazt.
Kiinduló tételünk, kérdésünk az, mi igazolja, hogy akinek dalbéli szellemi teljesítménye a nehéz iskolatáska és a Hold sajtból valósága, aki ilyesmikről nótázik, s ha ugyan ettől a zeneileg nem túl képzett és agyilag zokni nagyközönség elalél is, miért érzik azt – és érzi a magyar sajtó is úgy -, hogy más mondanivalója is volna a világról. Pontosabban, az mennyivel több, mint Kovács 123 József szalagmunkásé, akit a széles publikum az ivóban azzal tesz helyre, ha egyáltalán, hogy mit hadovál össze ez a barom. No most, a párhuzam már csak azért is helyénvaló, mert a Demjén féle mondanivaló semmivel sem több, mint az emlékezetes hölgy a tüntetésen az Orbán Viktor alavju táblával, akin viszont mindenki széles pofával röhögött. Pedig a nívó ugyanaz, csak az arc más hozzá.
De szélesebb alapokra is helyezhetjük mondandónkat, ami az, hogy szerte kies hazánkban mindenféle nagyferók, zalatnayk és az összes többi nem igazán rendelkezik nagyobb szellemi munícióval a például felhozott tüntetőnél, ilyképp, hogy mit mondanak a világról, az teljesen érdektelen azzal a különbséggel, hogy az emlegetett hölgy mindenféle érdek nélkül teszi, amit tesz, míg az idézőjeles sztárjaink meg nem. Újságírói szempontból az volna a releváns, hogy a rózsaszínűvé transzformálódott múlt és a mai bátor, Orbán melletti kiállás firtatása helyett arra kérdeznének rá, miért csinál olyan szar zenét a zenész, és miért gondolja azt, hogy ez a teljesítmény szellemileg elég arra, hogy a világot helyesen is lássa, illetve, hogy a téveszméit el is mondhassa. Peti a ház előtt senkit nem tesz nagy gondolkodóvá.
De még kicsivé sem. Egy seggdugasznyi bölcselet nem keletkezik ettől benne, s ha ugyan az a baleset megesett a magyarsággal, hogy olyan muzsikától essen hasra, amit a hajdani nagyok akkor és most elő bírnak adni, az csak esztétikai nyomor. Az viszont már másfajta, ha minderre, amikor a faék egyszerűségével gondolkodó csillagok kifejtik nézeteiket a bennük uralkodó nihilről – és most nem morális, hanem kognitív sötétségről beszélünk -, akkor az a reakció, hogy na, ugye, a Rózsi (Nafferró és valahány név a naptárban) is megmondta, akkor látjuk, hogyan talál egymásra a nagyközönség és idolja. Mindez egyébként igaz Orbánra és rajongóira is, amiből látszik, hülye rocksztárok még hülyébb közönségével vagyunk körülvéve, és ezt nevezik röviden a hazánknak. Fasza. Még rövidebben.
Vélemény, hozzászólás?