Kövér és a tiszta ész kritikája

Olyan csendes hétvégénk volt, hogy még a szomszéd gyomra korgását is hallottuk ebéd előtt, majd azt követően csendes és megadó emésztését eldőlve a kanapén. Nem vagyunk mi kantok, hegelek meg schopenhauerek, egyszerű, porbafingó irkáló emberek vagyunk a magunk barlangjában, mégis, ennek ellenére is, vagy tán éppen ezért hiedelmünk szerint rendelkezünk valamennyi józan ésszel. Ha nem is mindig tűnik úgy, de legalább megpróbáljuk, mint a néma indián a Kakukkban. És most, hogy elmeséltük az életünket, keressünk valami vidámat, amit Kövér Lászlóban vélünk felfedezni, bármennyire tűnik is ez magának az antagóniának momentán. De már elég régóta is.

A fideszember élete egy pokol lehet. Minél nagyobb fideszember, annál pokolabb, Kövér elvtárs pedig elég nagy még a nagyok között is, ő már emeszempésként is fideszes volt, így lett alapító atya, akinek ma már minden dukál. De nem is ez, hanem a terhek napra-nap és a hét végén is minduntalan, hogy állandóan avatni kell, keresztény meg fasiszta konferenciákon szónokolni, és mindenütt mondani az okosat. Annyi okosság nincs is a világon, ami muníció a permanens szónoklatokhoz szükségeltetik, a hülyeség azonban köztudottan végtelen, határa nincs, se alja a kút fenekén, szobánk már homállyal teli. De mindig csak ez az irodalom, a líra, ami rabul, ejt, holott itt van a nagybüdös élet is egészen.

Erről volna szó, és ebben az életben, mint tapasztalható, Kövér elvtárs alapító atya szónokol, ha nem fojt éppen szót valakibe, nem hívja rá a teremőröket a renitensekre, vagy babrál a mikrofonok gombjaival, mint a díszzsoké a buliban még boldogult úrfikorunkban. Szóval csak annyi a mondás, a mondanivaló, hogyha Kövér elvtárs felölti az ünnepi bocskaiját, és szónokolni kezd, akkor rend szerint és rendszeresen méretes ökörségeket hadovál, hacsak nem uszít, illetve ezek vegyesen. Ha közel menne valaki hozzá, bizonyára látná, hogy habzik a szája, mintha épp Flóra mosószappant früstökölt volna, de a bajusza ezeket eltakarja, így jön ki a végeredmény belőle szűretlenül, mint említettük. Jófajta baromságok kivétel nélkül.

No most, ilyen helyzetben, amikor a mi pedellusunk mindig és egyfolytában, sőt, mindenütt összeesküvéseket, háttérhatalmakat és ludvérceket vél felfedezni, akik a magyarságra, így egyben reá is törnek, sőt, és ezen kívül a baloldal a csattogó fogaival, a kötélre való panelprolik és a kiskutya pörgő farka is, akik és ami mind benne habzanak Kövér elvtás fejiben a szájával elegyest, mint márt leföstöttük, akkor helyzet keletkezik, amely feloldást kíván. Így képzeljük el magunknak Kövér elvtársat (fejestől, bajszostól és tébolyodott szemestül mind), amikor a józan észről értekezik, egészen pontosan azt adja elő, hogy „az európai jövőért folytatott küzdelemben a legélesebb fegyver a józan ész és a tiszta lelkiismeret”.

Ilyenkor dicsérjük Kierkegaard atyánkat, akárha urat, aki arra intett minket, hogy legyen velünk mindig a nevetés, bár egy másik passzusban arra is utalt, hogy mindenképpen meg fogjuk bánni. Egye fene, ha megbánjuk, de úgy röhögünk a cserepes ajkainkkal, hogy mind az összes fölszakad, és állunk a tükör előtt nézve bele, hogy ki ez a jóképű vámpír, aki lettünk keserves röhögtünkben. Kik ozuk, mi vogymunk. No de, nem is ez, hanem jókedvünk eljövendő tele, aki ím elképzeli Kövér elvtárs zavaros szemeit, amelyek ezek szerint tiszta és józan eszet takarnak, sőt és pláne még tiszta lelkiismeretet is. Patyolatot magát. Remélem érezzük az örömöket, amelyek reánk borulnak ezektől a képzetektől.

Nem éppen a fideszista archetípusa a Kövér által megrajzolt organizmus, tőle magától pedig oly távol áll, hogy nem találunk jelzőt hozzá a készletünkben. Pedig van egypár, ezt nekem magamnak elhihetik. No de jól van, nem is az a baj, hogy Kövér elvtárs a valóságtól elrugaszkodván az álmok hímes mezejére ért abban a tripben, ami néki megint megadatott, hanem az ámuló közönség. Mert és ugyanis mindezeket Kövér elvtárs Erdélyben adta elő egy avatásin, és az ottani atyafiak nem gurultak le a székről, hanem fogták az ollót, és együtt vágták át a nemzeti színű szalagot. Mindezek közösen mutatják magyari létünk legeslegévégét, hogy már minden mindegy. Nevetünk nagyon, és kurvára megbánjuk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum