Fanni utazása

Ültem tegnap a teremen az embereket nézvén a műhelyemben, ami az élet, amikor hang hallatszott egyszer csak közelről és lágyan, hogy gyere Timi beteszlek a biciklibe, ami fura volt, hogy kerül Timi a biciklibe bele, hogyan lesz annak alkatrésze vagy nyúlványa csupán. Mi lesz akkor Timivel, emeltem oda csuklyás szemeimet nehezen, de Timi csak a hátul lévő gyerekülésbe került bele, akárha valami csomag, olyan hangtalanul és maga megadón, türelmesen, mintha valóban alkatrész volna csupán, csavar vagy kerék, az eljövendő utazás eleme, amikor anyuka elteker Timivel csendben szintén és örömtelenül.

És akkor eszembe jutott Fanni.

Tizennégy, tizenöt évvel ezelőtt meg akartam írni Fannit, aki lenyűgözött egy langyos tavaszi délutánon talán. Vagy kora őszön, illetve mindegy is mikor, az is lehet, hogy reggel volt, de valamikor az időben biztosan, ahogyan száguldott ott, szája fülig érvén, hogy előtte az élet, vagy és netán akkor még csak az ebéd vagy a vacsora ígérete, de mindenképpen nagy, nagy örömök. Állt az ember az utcán, a flaszteren, amikor jobbról bicikli érkezett szélsebesen, anyu tekert, akárha túrdöfranc, mögötte pedig, mint tegnap Timi, Fanni utazott, de hogyan, haja lobogott, szája fülig, fanniságának teljes és hatalmas tudatában.

Hogy tán jön a vacsora, majd a napok fölnőni hirtelen.

Ilyet addig nem láttam. Ezt a büszkeséget, mert a lányka mögött a biciklibe applikákva zászló lobogott egy vékony rúdon, ami szintén meghajolt az iramtól, rajta sárga, háromszögletű zászló, amin felirat, hogy Fanni. A zászló a rúdon hajbókolt, remegett, rajta a név, hogy ki utazik ottan Fanniként haza, hogy röpül az időbe bele fölnőni aztán, Fanni néninek és nagyinak, amikor zászló már nem mutatja se a nevet, se az utat, amikor az idő már széttörik apró szilánkokra, pattog a konyha kövén múlt jelen és jövő egy koszban, amikor az ember szertenéz és elmúlnak a mesék, bár kezdődhetnének újak, de ez az élet nem olyan.

Tizennégy, tizenöt éve száguldott el Fanni.

Három lehetett talán annak idején, amikor lenyűgözött, hogy így is lehet viselni az életet, utazunk, mögöttünk zászló, azon a nevünk, hogy tudja a világ, Fanni érkezik. No, de hová, merre vitt az út, amit senki nem tud, csak Fanni maga. Tüntettek itt minálunk is a diákok előtte napon, mint amikor Timi biciklialkatrészként útra kelt, nem vigyorgott, zászlaja sem volt egyáltalán, az örömök benne maradtak, mert ez már nem az az idő, mint Fannié volt a reményteli jövővel, ami tán csak egy vacsora volt habos tejekkel és vajas kiflivel elegyeset, de kilátásokat ígérve azért. Most, hogy Timi utazott, Fanni meg épp tüntetett talán.

Mert mit tehetett volna más egyebet, ha a zászlajára gondolt.

Vagy már el is feledett, csak az anyuka emlékezik már rá árkosodó szemekkel és élesedő arcéllel, hogy amikor röpültek a biciklivel Fanni meg ő, valami egészen másra gondolt, hogy az életbe megérkező leányka olyan lehet, mint akkor, azon az úton, hogy szája fülig ér, a világ szép, ahogyan a madarak csacsogása csíkká egyenesedve ki röpülés van meg a felhőtlen örömök, mert akkor nem volt még hatalom, amely mindent elcseszett volna, legyalult volna minden jövőt. Permanens, reszkető jelenné alakítva az életet, gondolva arra és csak azon merengve minduntalan, hogy hova lett minden, ami volt.

Hol a bicikli és hol az út, mindenki hova megy?

Mi lesz majd Timiből. És Fanniből mi lett vajon, hogy tüntetett, vagy megadta magát már, mert elfeledte az utat és a zászlót, a biciklivel való suhanást, és a száját fülig. Mi lett mibelőlünk is Fannival együtt, ha nem is felnőve, de korosodva és kiábrándulva ugyanúgy, hogy minden mindegy, bicikli sincs. Anyu se. Habos kakaó sem, semmi sem. Ez a közös, hogy hová jutottunk, homokos, füves, vizes síkra, ahol már szavak sincsenek, amelyben Timi nem nevet, hanem alkatrészként éli az életét. Gyere Timi, beteszlek a biciklibe. Így utazni nem lehet, ha az ember nem lehet Fanni, a lobogó hajú, szöszke vigyori. Ez itt a Nirvána, emberek, mindennek vége lett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Fanni utazása
  1. hj szerint:

    De szép írás… Mai útravalómként köszönöm. 🙏

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Én inkább azt mondanám mennyi igazság van benn, mindamellett hogy valóban megkapó.
    Azért írnék okulásul néhány példát a családomból, hogy mi is lehet a kis Fannival azóta..
    Ha legidősebb lányomat nézem Svájcban dolgozik…
    Az idősebb húga is konkrétan külföldön keres boldogulást, talán az olaszok, és nem Amerika.. Reménykedek. Az mégiscsak “itt” van..
    Aztán a kisebbik húgok, naa azok tüntetettek..
    A szakközepes fiam meg kiakadva meséli ma, hogy a kollégiumban az eddig 3-4 fős viszonylag élhető szobákba lehoznak még plusz annyi ágyat a felsőbb szintekről, mert azokat lezárják.
    Ő csak simán lehülyézi őket. Igaza van. Megértem, csak sajnálom, hogy 16 évesen már szembesül azzal, hogy hol is élünk..

    Szóval ha így nézem teljesen igazad van, egyik sem maradt az a “lobogó hajú” mint akik voltak, és ezt sajnos magunknak köszönhetjük.
    Szomorú nagyon a történet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum