Egyszer majd kérnek valamit az oroszok

Amikor pár nappal ezelőtt arról meséltem, hogy kies hazánknak államcsőd szaga van, akkor magam sem gondoltam volna, hogy ennyire bűzlik. Arról volt szó akkor, mint emlékezhetünk, hogy valutatartalékaink háromhavi szintre csökkentek, és az volt a vízió, ha így haladunk a végzet felé, előbb-utóbb eljön az az idő, amikor nem tudunk fizetni az oroszoknak a gázért, és a komplett ország jár úgy, mint Mari néni a kendőjében és otthonkájában, amikor Istent dicsérve (szidva) cserepes ajkaival fagy meg. Az idő, ím elérkezett, tegnap, mint valami diadalmi jelentést közölte az ezek szerint (Rynair) tényleg idióta Nagy miniszter, hogy a Gazprommal a téli időszakra halasztott fizetésben állapodtak meg.

Ha még nem is az egész összegre, hanem arra, ami egy bizonyos küszöbérték fölött van, de, hogy mennyi ez a küszöb, arról egy szó sem esett, csak a sunyítás és a különutak vannak megint. Ez valahogyan nem illik az Unió intézkedéseinek sorába, így ezzel a bejelentéssel két vallomás is megtörtént: hogy újólag vastagon tesznek arra a közösségre, amelynek a tagjai, másrészről ez beismerése annak, hogy üres a kincstár. Magyarország pár hét alatt omlott össze pénzügyileg, így arra is bizonyságot kaptunk, hogy az egész NER-kócerájt tizenkét évig az uniós pénzek tartották életben, így, hogy a diktatúra kiépülhetett, köszönjük meg Angela Merkelnek, aki az autógyárak kedvéért finanszírozni engedte Orbánt.

Visszatérve azonban az oroszokkal most kötött megállapodásra és a pénzügyeinkre, ha bevalljuk, ha nem, innentől fogva az oroszok finanszírozzák Magyarország gázfogyasztásának legalábbis egy részét. Hogy a sparhelt mellett is érthető legyen, hitelből vesszük a naftát, bármi más eufemizmus hallatszik is az ügyben. És amikor a magyar államcsőd kockázata és közelgő valósága kiderült, akkor arról volt szó, honnan lehet finanszírozni mindezt (IMF, Világbank, Kína). Egyik sem lett volna jó, de sikerült a lehető legrosszabbat választani megint, hogy abban az időben, amikor voltaképp az oroszokkal már szóba sem áll senki, amikor a legtöbb ország azt mondja, már azt is kibírja, ha ezután egyáltalán nem kap orosz gázt, mi boltolunk.

Velük. És túl azon, hogy ezzel kit és mit köpünk szembe, amikor az államcsőd elkerülésének finanszírozásáról volt szó, akkor annak súlyos politikai következményeit is emlegettük, és az az orosz paktum azok közül is a lehető legsúlyosabb. Egyszer majd kérnek valamit, vagy már kértek is, ki tudja, de jól ebből kijönni nem fogunk, Orbán és decens csapata egyre mélyebbre merül a ganyéba, és húzza maga után az egész országot is. Hogy nagyon nincs pénz a kasszában, annak más jelei is mutatkoztak tegnap, Orbán is visítozott egy sort. Az volt a nagyméltóságú úr problémája, hogy (idézem): „persze a szankciós politikát mindenkire ráerőltetik, de nincs közös alap, hogy kompenzálják a pénzügyi következményeit”.

Idáig ismerjük, de van új is: „ezért a gazdag országok óriási összegekkel fogják megsegíteni a saját cégeiket, a szegényebbek pedig ezt nem tudják megtenni. Ezzel valamit kezdenie kell Brüsszelnek, mert az európai egységet ez meg fogja bontani”. – fordítom, ha nem lenne egészen világos, adj pénzt. Sok pénzt adj. Ugyanitt megjegyezném azonban, hogy adna az Unió, ha az a minimum kérése teljesülne, hogy nem lopják el, de erre nem vállalnak garanciát, a jogállamról meg ne is beszéljünk. De ebben a felböfögésben is benne van, hogy az állam (a magyar) képtelen segíteni a magyar cégeknek, és megint ott vagyunk, amit napok óta hajtogatok, hogy a magyar állam most és itt képtelen ellátni a feladatait.

Ez is egyfajta államcsőd, csak nem annak nevezik. Azzal most bővebben nem is foglalkozunk, hogy a nagyméltóságú úr azt is kifogásolta, az Unió a migráncsok riogatására sem ad pénzt – hozzá tesszük momentán, mert már bőven adott -, és megint oda jutunk, hogy csődben van az ország. Ebbéli állapotában pedig, mint kiinduló tételünkből látszik, az oroszokhoz fordul segítségért, ami már nemcsak az álmoskönyvek szerint jelent rosszat, hanem egészen konkrétan itt és most. Tovább gondolásra javaslom, hogy az oroszok által annektált három ukrán megye nagyobb, mint Magyarország, tehát a medvének ilyen gondjai nincsenek. Illetve még azért, hogy Orbán miért nem számol azzal, az oroszok veszíthetnek is ebben a háborúban.

Akkor lesz – lenne – csak móka és kacagás, ahogyan ott állna a komplett világ felsóhajtva, hogy megszabadult a gonosztól (megint), mi pedig vele kézen fogva zuhannánk – és fogunk is – a szakadékba. Visszatérve azonban a nem is annyira távoli jövőből, a kilátástalan jelenben az érdekelne, ha már eladták a lelküket és vele együtt az országot az oroszoknak, s ha már emiatt a gázt rögzített áron – de félig hitelre – veszik, akkor olcsóbb lesz-e itthon a cucc, vagy hagynak mindent bezárni és tönkre menni. Még továbbá, hogy amikor majd hat hónap múlva törleszteni kell, azt milyen pénzből próbálják megtenni, az Unióéból vagy a miénkből újra, mert nekik – az államnak – jól láthatóan már nincs. És nem is lesz, ha minden így marad.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Egyszer majd kérnek valamit az oroszok
  1. Yeti szerint:

    Zárolni a lakossági vagyonelemeket oszt jónapot!
    Levágni három nullát a bankjegyek névértékéből, akkor egy újforint mindjárt kettő eurót fog érni.
    Bennfenntesék pedig már eddig se igen forintban tartották a szajrét.

  2. polyvitaplex szerint:

    „Egyszer majd kérnek valamit, vagy már kértek is, ki tudja”

    Lehet, hogy már kértek. Például, az orosz népszavazásra és az atomfegyverrel való fenyegetésre válaszul, Ukrajna kérte a felvételét a NATO-ba, amit az összes kelet-európai tagállam el is fogadna, egy kivétellel, lehet találgatni, hogy melyik ország. Vagy itt van a legújabb agyrém, a szankciók elleni szabadságharc. Satöbbi.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum