A régi szép, lopkodós idők

Összevissza beszéd van. Aljadumák. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter kivonult az ENSZ közgyűléséről. Nincs videónk róla, hogyan vonult ki, nagy valószínűséggel fölszegett fejjel és büszkén, nem méltóságának, hanem nagyorosz tudatának teljes pompájában. Másképp ezt nem is tehette, mert amikor mindez megtörtént, tán éppen abban az időben került nyilvánosságra Dimitrj Medvegyev – most épp az orosz biztonsági tanács alelnöke – fenyegető ábrándozása arról, hogy minden fegyvert bevethetnek, mert, és ez a lényeg „A Nyugatnak és a NATO-országok polgárainak meg kell érteniük, hogy Oroszország a saját útját választotta. Nincs visszaút”.

Úgy emlékszem, kies hazánk egyelőre még a NATO tagja, így nekem is, mint országom polgárának, szólt a medvegyevi intés: az oroszok azt az utat választották, mindent letarolnak és eltaposnak, ami az útjukba kerül. Ez a lendület a II. Világháború végének lendülete, ami Berlinig vitte őket, és az emlék olyan kedves, hogy nehezen szabadulnak tőle. Medvegyev szavai a fenyegetés szavai, és azt a teóriát támasztják alá, hogy az orosz életforma nem tűrheti a nyugatit, minden liberalizmus veszélyes rájuk nézve, amit nem félnek fegyverrel, bármilyennel eltüntetni hömbölgő útjukból. Orbán Viktor is úgy érzi, hogy a liberalizmus a legnagyobb fenyegetés.

Orbán külügyminisztere, a Szijjártó nevű ezért kvaterkázott Lavrovval, még mielőtt az kivonult az ENSZ összejöveteléről, és előadta neki kies hazánk mérhetetlen békevágyát, de nem a fegyverek elhallgatásáért, hanem az oroszok elleni szankciók feloldásáért rimánkodva, ilyképp megveregethették egymás vállát az orosz cimborával, hogy ugyanazt akarják. Ez pedig nem az, amit Európa akar. Orbán és Szijjártó már eldöntötték, hová tartoznak, csak nehezükre esik kimondani vagy bevallani. A NER ideológiájának, a deklaráltan nem demokráciának másutt van a helye, szívük szerint visszamennének Ázsiába, csak Árpád apánk ide tette le a valagát, azóta innen mozdulni bajos.

Mindeközben azonban, mert nem földrajzi determinációkról, hanem aljadumákról értekezünk, Orbán Viktor egy böffenésében több katonát akart, mondván, hogy immár a hazát kell megvédeni, de nem fejtette ki bővebben, kitől. Megszoktuk már, hogy Orbánt nem igazán kell komolyan venni, holott minden lélegzete a végzetünket szolgálja, csak épp ebben a helyzetben, hogy az oroszok nyíltan fenyegetőznek minket is riogatva, ezzel párhuzamosan Szijjártó Lavrovval kvaterkázik békét óhajtva, ami olyan háború lezárásával születik meg, amit az oroszok megnyernek. A dolgok nehezen, mi több, vészesen nem összeegyeztethetők. Ez itt a kupleráj maga.

Amikor az irányítás kicsúszik a kormányképtelen erő kezéből, amikor minden percben összeomolhat az ország, és jól láthatóan elképzelés sincs a hogyan továbbról. Önmaguknak ellentmondani soha nem voltak restek, most azonban képen is köpték saját magukat, és be is vallják. Orbán Viktor megszavazta az Oroszország elleni szankciókat, ellenben most arra igyekszik kenni mindent. Odáig jutott, és ez senkinek sem tűnt fel, hogy azt jelentse ki, ha a szankciók megszűnnének, abban a pillanatban a felére csökkenne az infláció, ami ideától minden közgazdász visítva rohanna el, a mieink azonban csak malmoznak tovább, ezzel megengedve azt, hogy Orbán minden bűnét a szankciókra kenje.

Nem is rest megtenni azt. Ami most kormányzati szinten folyik, már nem is a felelősség elkenése, mint az szokásban van már évtizede a köreikben, hanem annak a harsány sulykolása, ők ott sem voltak, ők a hatalmas Brüsszel ellen tehetetlenek, holott megállították. Annak a bávatagok agyába verése folyik épp, hogy a dolgok a Fideszen és Orbánon kívül történnek, és ő, bár utcai harcolna, ám mégis tehetetlen. Most nemzeti konzultáció lesz a szankciók károsságáról bevallottan azzal a céllal, hogy Brüsszel orra alá dörgölhessék, ez nem is az ő óhajuk, hanem a magyar nép vágya, ami színtiszta hazugság és annyit is ér. Kitörölhetik a valagukat a konzultációjukkal, és ezt ők is tudják.

A helyzet nem azért kétségbe ejtő, amilyen, bár tragikus, hanem azért, mert mára kiderült, egyáltalán nincs elképzelésük arról, hogyan lehetne kimászni a trágyából, és nem restek arra sem, hogy a magyar népet nyakig benne hagyják. Keress többet, fogyassz kevesebbet, volt a kedves vezető tanácsa a bajokra, közben bezár az ország, a világítást lekapcsolják, megfagyunk és éhen is veszünk. Semmiféle válaszuk nincs erre, de nem is keresnek. Rámutatnak a szankciókra, és egy olyan békére, amelyben az oroszok azt csinálnak, amit csak akarnak, amiből kitetszik, hogy a békeharcosok nem is békét akarnak igazán, hanem egy olyan status quot, ami volt, de elveszett, s amelyben vígan lehetett lopni. Ezt siratják, semmi mást.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “A régi szép, lopkodós idők
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Tökéletes korrajz . Csupán annyit jegyeznék meg, hogy sokat nem változtunk a háború óta. Gondoljunk csak az Örök barátsági szerződésre a Jugókkal ! Az első pillanatban hátba döftük őket, amikor lehetőség nyílott rá . Szóval nem nagyon kéne csodálkoznunk most ezen az Úniós kuncsorgáson sem, miközben széttesszük az Oroszoknak a lábunkat, ráadásul úgy, hogy teli torokból szidjuk Brüsszelt az aktus közben.
    Igen, így többes szám, első személyben mondva !
    Nem szeretem, viszont ( azok után amin keresztül mentek) tökéletesen megértem Kertész , vagy Faludy magyarokról szóló jellemzését. Ha reálisan végig gondoljuk sok benne az igazság.
    Széchenyi mondta : “Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel.” És mennyire igaz !

  2. polyvitaplex szerint:

    Az oroszokat még értem is, nehéz lehetett megemészteniük a győztes világhatalom szétesését, a fegyverkezési verseny elbukását, az afganisztáni kudarcot, a tervgazdálkodás csődjét stb. Amit nem értek, az az, hogy a történelmileg oroszellenes és a rendszerváltáskor még határozottan szovjetellenes magyarok jelentős hányada mikor és miért változott meg ennyire, mitől lettek nyugatellenesekké és egyúttal oroszbarátokká, miközben a szlávok, a csehek, a bolgárok, a litvánok stb. a gazdasági problémáik és a demokratizálódás nehézségei ellenére sem közeledtek Moszkvához, sőt. A szintén EU-szkeptikus lengyelek nem váltak egyúttal putyinistákká – ez hogyan van?
    Tudjuk, hogy az orosz titkosszolgálat mindenütt jelen van, és azt is tudjuk, hogy pl. Csehország már évekkel ezelőtt komoly lépéseket tett az orosz propaganda ellen. Hogyhogy nálunk semmilyen következménye nincs a Külügyminisztérium lehallgatásának? A Szijjártó nevű külügyminiszter úgy találkozik az EU határozott kérése ellenére Lavrovval (és úgy vett át tőle kitüntetést), hogy az egész világ tudja, hogy az oroszok megfigyelték a minisztérium levelezését.
    Ez hogy a picsába’ van?

    • hj szerint:

      Ráadásul úgy, hogy ennek a turul-cipollának a legendáriuma az oroszok kizavarásával kezdődik. (És hogy mindez hogyan létezhet…? Nálam is ez az egymillió forintos kérdés.)

    • Fáradt szerint:

      “a szlávok, a csehek, a bolgárok, a litvánok stb. a gazdasági problémáik és a demokratizálódás nehézségei ellenére sem közeledtek Moszkvához”

      Náluk nem volt gulyáskommunizmus. Magyarország a kádári relatív jólétből indult meg. Lefelé.
      Ha kádárizmus = jólét, és kádárizmus = Szovjetunió, akkor Szovjetunió = jólét. Eddig terjed az átlagmagyar horizontja.

  3. Tom Sawyer szerint:

    Hát csak úgy, kedves Polyvitaplex , hogy az ” Alibaba” nagycsoport rengeteg nyalókát kapott a Putyin bácsiéktól nagy titokban, azok meg cserébe elhintették a mesét a naagy jóságos Orosz medvéről, és a gonosz Soros bácsiról Brüsszelben ,amit meg persze a fél kiflis kispajtások jól benyaltak. És akkor azt hitték, hogy boldogan élnek, egészen addig amíg ebbe a mesébe bele nem döglöttek !

    Itt a vége, fuss el véle….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum