Egy óvodás naplója 34. – Kiflicsücsök

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de elsőre nem tudta kimondani, hogy mit is, így hát nagyon elgondolkozott felőle, hogy micsinálunk holnap mi, gyerekek, meg ő, az Ibojnéni. Állt a dadus is az ajtóba, hogy megtudja, micsinálunk vajon, szurkolt, hogy na Iboj, mitis, mire az Ibojnéni aszonta, hogy kiflit fogunk vagdosni. Nézett a dadus nagyon, hogy ez hogyan lesz, a Kisböske meg tátotta a száját, ahogy szokja, csak a Pityu örűthogy hurá, kiflit fogunk vagdosni, és suhogtatta a műanyag kardját, hogy huss, kifli, huss, meg vigyorgott, ahogy szok ő is mindig.

Montam az anyunak az este, hogy holnap kiflit fogunk vagdosni az oviba, mire neki meg elkerekedett a szemehogy, mivan, micsinátok kisfiam, de nem tuttam mást mondani neki, minthogy kiflit fogunk vagdosni. Az anyu nem is monta az apunak, hogy micsinálunk mi holnap az oviba, de meghallotta valahogy, és jó volt a kedve és nem is idegeskedett, és kérdeszte, hogy a falhoz fogjuk-e vagdosni azokat a kifliket, de az anyu is csak nevetett, hogy ne a gyerek előtt, és nevettünk mind a hárman nagyonhogy vagdossuk a kifliket a falhoz az oviba, de a végén asztán az apu kiment a szobából és a végén már nem is nevetett annyira.

Mint az előtte, hanem csak sóhajtott egy nagyot, úgy ment ki. Reggel elmentünk az anyuval az oviba asztán, se nem ünneplősbe, mert nem kellett, csak izgulva egy kicsit, hogy mi is lesz, hogyan is fogjuk vagdosni azokat a kifliket, és mivel. Vagy hová. Monta az anyu, hogy vigyázz, kisfiam, meg ne vágd magad, ahogyan a kifliket vagdossátok, és montam neki, hogy vigyázok, anyu. Vártuk asztán a csoportszobába mind a gyerekek, hogy mi is lesz, amikor a dadus megjelent az ajtóba egy tálcával, rajta öt kifli, pedig mi tízen vagyunk, és láttam, hogy a Kisböske, aki mindig éhes, hogy a Kisböske már elkezd izgulni, hogy mi lesz most itt.

Letette a dadus az Ibojnéni elé a kifliket, hogy ennyit hosztak Iboj, most ezzel én micsinájjak, hogyan lesz ebből reggeli vagy tízórai, mire az Ibojnéni, aki már tegnap tutta, hogy nem lesz elég kifli, montahogy, na, gyerekek, akkor most fogjuk vagdosni a kifliket, de senkise értette, hogyan, mert nem volt hozzá késünk, csak a Pityu lengette meg a kardját, meg montahogy huss, de láttam, hogy a Kisböskének görbül le a szája nagyon már. Az Ibojnéni fogta a tálcát, és monta a dadusnak, hogy hozzon be egy kést, és láttuk ám, hogy nem is igaz, hogy mi vagdossuk a kifliket, hanem az Ibjonéni egyedül, és hogy így már nem is lesz jó.

A Pityu monta a kardjával hogy huss, az Ibojnéni meg egyszerűen kettévágta a kifliket a közepén, hogy na, gyerekek eszt játsszuk mámahogy mindenki kap egy fél kiflit, és úgy csinál, mintha egész volna, de nem sikerült úgy csinálnunk, mert a fél kiflinek csak egy rendes, csücskös vége van, és ezért kezdett el a Kisbske is visittanihogy ő a csücskét szereti, a Pityu meg montahogy huss, de már nem vigyorgott. Mentek oda a gyerekek mind az Ibojénihez a fél kiflijükért, és nézegették mind, hogy akkor most mi van, és az Ibojnéni monta nekikhogy tessék szépen megenni, de mindenki csak nézett hol a fél kiflire, hol az Ibojnénire.

Csönd volt nagyon, asztán a Kisböske rákezdte, hogy ő a csücskét szereti, ennek meg csak egy csücske van, és úgy ordittott ahogy mindig szok, ha éhes, és a többiek is elkezdtek halkan pityeregni először, asztán egyre hangosabban, fogta mind az összes gyerek a fél kiflijét, és bömbölt most már, a dadus az ajtóba is pityergett, hogy hová jutottunk Iboj, és nésztem, hogy hová jutottunk, de csak a szobát láttam, az ordittó gyerekeket, a pityergő dadust, és az Ibojénit, aki most szintén rákezdett, fogta a kést a kezébe, de nem volt kifli, amit vagdosson, hogy gondótam, na, ez már sok, hogy vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum