Esésoktatás és zuhanórepülés

A Magyar Rektori Konferencia és a Magyar Judo Szövetség biztonságos esések munkacsoportjának megegyezése után hatvannégy magyarországi egyetemen kezdik el oktatni a hallgatók körében a biztonságos esések technikáját. Úgy kellett ez a felsőoktatásunknak, mint egy falat kenyér, amit az is mutat, hogy a judo szövetség elnöke szerint minden magyar gyereknek nemcsak ahhoz van joga, hogy megtanuljon úszni, hanem ahhoz is, hogy megtanuljon biztonságosan esni. A rektori konferencia elnöke ennél is tovább ment, szerinte fontos, hogy „a hallgatók bármilyen testhelyzetben vagy véletlen botlást követően képesek legyenek határozottan esni, majd sérülések nélkül felállni”.

Mielőtt tovább haladnánk, közlöm, hogy beszartam, ebből a nézőpontból szemléljük azt, ami erről az eszembe jut, mert ez überelni képtelenség. Így ránézésre ennek alaptörvény-módosítás szaga van, főleg annak fényében, hogy a tudományos ember szerint „a rektori konferencia elkötelezett a fiatalok testkultúrájának képzése iránt, mert az kitartásra és önfegyelemre nevel”. Lőttek a részeges bölcsészek uralmának, akik leszopva magukat még esni sem tudtak normálisan, most nemhogy nem isznak majd az egyetemisták, hanem elbotolva egy vak komondorban ügyesen esnek, felpattannak, csak leporolják magukat és már indulnak is bele az életbe. De nem tudjuk, az milyen lesz nekik ezek után.

Egyébként akkor jelentették be az esés oktatását az egyetemeken és főiskolákon, amikor az is kiderült, a nyelvvizsga mint követelmény eltörlése után már emelt szintű érettségi sem kell a felvételihez. Olvasni tudjon – bár ez sem egyértelmű –, és akkor tanulhatja a mindenféle esések technikáját. Orbán csinovnyikjának úgy is jó, s bár ma már egyszer megtettem, újólag megidézem Novák megbízott elnök intelmeit a művelt és kritikus szemléletű fiatalságról, akiket nyári táborokban lőni tanítanak, az iskolában pedig megfelelően elesni. Nem ragoznám én ezt, mert minek, de másfajta kifogással élni kívánok, az egyetemi esésoktatás ugyanis meglehetősen diszkriminatív. Több szempontból is, amelyeket meg kell vizsgálnunk.

Például netán a mindenféle munkahelyek és irodák, multik meg maszekok ezután úgy vizsgálják az állásra pályázó alkalmasságát, hogy jól fellökik, s ha átmegy tigrisbukfencbe és sértetlenül feláll a delikvens, az lesz a bizonyság a felsőfokú tanulmányra. Mert lehet, más készséget onnan a fiatal nem fog hozni. De ne legyünk előre rosszindulatúak, engedjük meg, hogy a megfelelő esés tudománya csak hab lesz a tortán, ifjúságunk pedig művelten és kritikusan esik-kel, olyan szép lesz a világ, hogy azt képtelenség nemcsak leírni, de elképzelni is. De ez csak az egyik oldal. Nem járhat mindenki egyetemre, hogy esni tanuljon, így a nem kellően iskolázott rétegek állandóan gipszelt kézzel, bokával és összetört képpel élnek majd.

És még a nyugdíjasok. Tudjuk, hogy nekik kedvenc időtöltésük a combnyakjukat törögetni, ez a korosztály rendszeresen esik-kel, mint az óvodások, de míg a kicsik huss, fölpattannak némi ordítás után és szaladnak, akár a nyúl, az idősebbje nem átall olykor gyakran ebbe bele is halni, mert a judo szövetség nem tanította meg őket megfelelően földet érni. Hogy a tudományos embert idézzük újólag „képesek legyenek határozottan esni, majd sérülések nélkül felállni”. Ugyanúgy a jódógos jómunkásemberek a szalagok mellett, fodrászkisasszonyok vagy eladólányok, és az egész szakmák jegyzéke védtelen lesz az esés veszedelme ellen, így kénytelenek vagyunk kifogást emelni: mi is szeretnénk ebből a tudásból.

Nem utolsó sorban azért is, mert ha netán öngyilkossági szándékkal kiugrunk a tizedikről, de zuhanás közben éppen meggondoljuk magunkat, földet érvén nem placcsanunk, hanem megfelelő technika alkalmazása után sértetlenül, mi több, vidáman állunk fel, és indulunk misére. Viszont a fideszhíriroda végén ott van ennek az egésznek az eredője, hogy komolyabbra fordítsuk a dolgot. Megtudjuk ugyanis, hogy ezt az esősdit már oktatják a judósok felcsúti focistáknak is, akik azóta, ha labdarúgni nem is, esni már tudnak. És legfőképp az derül ki mindebből ennek fényében, hogy a rektori konferencia nem tett egyebet, mint nyalt egyet a kedves vezető már amúgy is fényes valagán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum