Kiss János, a radiátor

Már október elején elkezdett mindenki fázni. Korán jött az ősz, túl hamar sötétedett, és a népek Neriában ültek a félhomályos szobákban vacogva. Villanyt nem mertek kapcsolni, mert ki fizeti ki azt, ha megszalad az óra, a gázzal hasonképp bántak, befűtögettek egy-egy órára az egyik szobában, de nagyon hosszúak voltak ezek az őszi napok, és még milyen kilátástalanok lesznek a téliek. A lépcsőházban azt találták ki, beosztják, kinél mikor lesz meleg, s akkor összegyűlnek oda mind a lakók. Kifüggesztették a faliújságra a menetrendet, hattól nyolcig Horváték, nagyszoba, nyolctól tízig Benedekék, nappali, és így tovább, kitöltve mind a huszonnégy órát az elsőtől az utolsóig, mikor kinél lesz meleg, de nem nagyon.

A rendszer jó volt, de működésképtelen. Nem fért be mindenki a fűtött szobákba, ott tolongtak és lökdösődtek a lépcsőházban, és már azt sem érezték, ez mennyire megalázó. Egyszerűen élni akartak. Valami ismeretlen helyen volt bennük annyi életösztön, hogy keressék a meleget és a világosságot, százezer évről maradt bennük a késztetés, amikor barlangba húzódtak és közösen, egymás testét is használva melegedésül vészelték át a fagyokat, szeleket, ködöket és a ragadozók ordítását. Aki akkor kívül rekedt, voltaképp a halálos ítéletét írta alá, de ezek a maiak, bár ösztöneikben alig is változtak valamit, mégsem értették meg, hogy ugyanott tartanak, ha be nem is vallják maguknak. Inkább szidták, akit kell, Gyurcsányt és az ukránokat.

A hőbörgés azonban nem segített, attól meleg nem lett, de egy napon, amikor elkezdett ringva hullni az első hó, az egyikük a tülekedésben hozzápréselődött a 3/3-as lakóhoz, és érezte, hogy meleg. Mit meleg, forró, mintha lázas lenne, de nem volt az mégsem, valami fűtötte ezt az embert, mint egy jó kályhát. És ráismertek a nagy örömben, hogy ez meg a Kis János a 3/3-ból, a fura kis alak, akinek szava nincs soha, őszintén, azt hitték, nem is él, csak suhan ide-oda. Kis János eddig nem is volt, csak most, hogy nekilátott a hó lassan, mélázva, a szelíd öregek meg elkezdtek köhögetni. A lépcsőházban rekedtek sorra fogdosták és hozzábújtak, Marika a negyedikről félreérthetetlen ajánlatot tett neki, hogy menjenek közösen az ágyba melegedni, felejtsenek el mindenkit, de a többiek kitépték az önző céda kezéből a fűtő testet.

Innentől aztán nem igazán nyelvi megfontolásból, hanem az élet szavának engedelmeskedve összevonták a két szót, Kiss Jánosból fűtőtest lett, eleven radiátor vagy hősugárzó, akit be lehet állítani a sarokba, és hamar megszárad rajta a vizes törölköző is. Lett is sutyorgás a kint rekedtek között, kihez mikor megy Kiss János hőt sugározni, Marika a földszint 1-ből megjegyezte, az volna az igazi, ha világítana is, nyomogatta a szerencsétlen ember orrát, húzogatta a fülét, hátha fölkapcsolódik, de ekkora csodák már tényleg nincsenek. Öten rekedtek kint az aktuális meleg szobából, és ők öten eldöntötték, Kiss János az ő radiátoruk ezentúl, azt is, hogy a céda Marikához cuccolnak be vele, így fölkapták és vitték.

Úgy cipelték föl a negyedikre magasba tartva, mint valami trófeát, a lépcsőházi kanyarokban hol a feje, hol a lába akadt el a jámbor, mindent szó nélkül tűrő embernek, de Isten segítségével célba juttatták. Beállították a szoba közepére, hogy mindenkitől egyforma távolságban legyen, lehelgették a kezüket és Kiss János hasához tartották, a feje fölé, élvezve a sugárzó hőt, ami ki tudja, honnan eredt, de itt volt. Itt volt és ingyen volt, és ez volt a lényeg, nem kellett az órát nézni Kis Jánoson megavattokat és köbmétereket olvasgatni róla, hogy meddig mehet el az ember, ameddig az állam engedi, de ez már eszükbe sem jutott egyáltalán.

Egy hét telt el a nagy nyugalomban, örömben és boldogságban, hogy jöhet bármekkora hideg, eshet a hó, fújhat a szél, ők már meg vannak menekülve, amikor azonban Kiss János elkezdett kihűlni. A fülére aggatott konyharuha nem száradt meg, a hasa sem tüzelt, és a feje sem ontotta a meleget, amikor beléjük hasított a felismerés, hogy elromlott a kályhájuk, s ha elromlott, meg kell javítani hamar. Hozták a szerszámokat, és pillanatok alatt darabjaira szedték Kiss Jánost, vizsgálták a hűlő máját és veséjét, tüdeje bokrait, de nem találták a baj okát. Ott hevert hát Kiss János apró darabokra szedve a szőnyegen, hogy össze már nem rakja senki soha, amikor a céda Marika halkan megkérdezte: nem kellett volna megetetni? Fölhúzták a vállukat mind az öten, odakint pedig csendben hullt a hó.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum