Orbán és a tengerek

A horvát külügy bekérette a zágrábi magyar nagykövetet. Megesik az ilyen a legjobb családban is, pláne a miénkben, ahol a családfő hajlamos arra, hogy ökörségeket beszéljen. Orbán Viktor ilyen alak, és annyira dörzsölten csinálja a dolgokat, hogy alkalmasint nagyon nehéz eldönteni, amiket delirál, azt komolyan gondolja, vagy csak kicsúszik a száján mellékesen és zabolátlanul, illetve azt sem tudja mit beszél. A horvát külügy azért kérette be a magyar nagykövetet, mert a főnöke a Kossuth rádióban fölsóhajtott hajdani nagylétünket siratva, miszerint: „Magyarországnak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle”.

Az olajszállítás miatt sóhajtozott a kedves vezető, de mindez momentán lényegtelen. Szomorkodhatott volna a tengerek kapcsán amiatt is, hogy ha lenne tengerünk, lehetne tengeralattjárónk és anyahajónk. Kies hazánk és a tengerek kapcsolata sok kontextusban sóhajtozható lenne, de éppen most azért érdekes, mert örökös miniszteres urunk szavai arra utalnak, hogy volt tengerünk, de valaki rossz emberek elvették tőlünk. Orbán ezzel burkoltan trianonozott, üzent a hülye híveinek, viszont a horvátok magukra értették, hogy ők a rossz emberek, akik elvették sokat szenvedett hazánk tengerét és annak tajtékos habjait. Ezért kérették be a nagykövetet, akinek nem igazán lennénk a helyében.

Nem sajnáljuk őt, mert nem kötelező nagykövetnek lenni a NER-ben, ez a vonal mélázásunkban tehát itt véget is ér. Node miniszteres urunk és az ő sóhajtozásai. Elsőként is a hely, a terep, ahol mindezeket rend szerint megejti, azaz a Kossuth és az ő étere. Tudjuk, mert be nem vallják, de arra lett ez kitalálva, hogy a bávatagok, lásd Mari nénnye a konyhában a stelázsi mellett, pláne műanyag otthonkában és cikóriába mártogatott kiflivéget majszolgatva a fogatlan szájával, a szeánszok által mintegy megvilágosodjon, hitében megerősödjék, és vonzalmai miniszteres urunk, következésképp a NER irányában lemélyüljenek, egészen a feneketlen debilitásig.

Hanem az éter és az ő hullámai. Midőn a rádión sugárzott szózat túlhalad a stelázsi hatókörén, és eljut ellenőrizhetetlen helyekre is, most épp a horvátok fülibe, és akkor jönnek az ilyen kalamajkák a velük, a kis dilik. Ők úgy fordították le maguknak a magasztos szózatát, hogy kies hazánknak burkolt területi követelései volnának velük szemben. Támadtak ilyen rossz érzések másokban régebben is, amikor a kedves vezető a mimagyarok Kárpát-medencei életteréről szőtt omló álmokat, és ezt a fura magyar szót (élettér) nem átallottak Lebensraumnak fordítani, amiből szintén fura következtetéseket vontak le miniszteres urunk különös eszméiről az ő busa fejében.

Mostani háborús viszonyaink közt pedig, amikor olyan kósza, de kellően meg nem alapozott állítások is terjednek mindenfelé, hogy a mi atyuskának kiegyezett volna az oroszok atyuskájával Kárpátalja birodalmi státuszának megváltoztatásáról, különösen érzékeny még ráadásnak tengerekről is ábrándozni. De ilyen ez a mi Orbánunk, így szeretjük őt most már mindig és újra beszavazva a hatalomba korlátlan lehetőségekkel, amitől úgy megborul a tudata, hogy nekilát összevissza beszélni zöldségeket. Erőlködnie sokat nem kell, szavait értelmezni sem nehéz azok után, hogy a horvátokkal már volt afférja Trianon miatt, és nem is olyan régen.

Mert emlékezhetünk, 2019-ben a horvát miniszterelnök, Andrej Plenkovic azért pöccent be, mert egy olyan adventi fotó került ki Orbán közösségi oldalára, amelyen egy méretes Nagy-Magyarország térkép is látható. Ebből is látszik, hogy amit mi siratunk az másnak is fáj, csak másképpen, illetve Plenkovic miniszterelnök nem ismeri a mélymagyarokat sem igazán, akik rendszerint szlovák rendszámú, de Nagy-Magyarország matricával ellátott autókkal furikáznak, ami viszont arra utal szelíden, hogy a területi revízió ideája egyáltalán nem áll távol a fideszes nagyvadaktól. A tengerek utáni sóhajtozás tehát nem új idea, hanem a nem is annyira tudat alatti vágyak manifesztálódása.

Egyébként meg van tengerpartunk, vettünk magunknak Triesztben, hogy ezt se feledjük, de az másképpen sötét sztori. Viszont egyet se féljünk, ha van nekünk egy Menczer Tamásunk, aki képes mindenre rákontrázni. Erre is. Az egyik ilyen, hogy olvasatában már megint a sajtó csinálja a cirkuszt és nem Orbán, a másik, hogy szerinte az atyuska történelmi tényt említett volna csupán. Erről pedig csak annyit Magyarországnak nem volt tengerpartja. Horvátország nem volt a része Magyarországnak, „csupán” a Magyar Szent Korona egyik országa volt. Horvátországgal perszonálunióban volt Magyarország, ez pedig államközösséget jelentett, nem pedig közös államot.

Ennyit a valóságról és történelemről, igazról és hamisról, ami a Fidesznél mindig illékony és a gusztusuk felé hajló, viszont másokat meg zavar ezek szerint. A horvátokat most épp, és ebben a helyzetben egyéb dolgunk nincs is már, mint elképzelni a magyar nagykövetet Zágrábban, midőn magyarázkodni kényszerül miniszteres urunk miatt. Tehetné, hogy széttárja karjait Orbánra utalva, miszerint hülye ez, ne tessenek vele foglalkozni, de nagykövet ilyet nem csinál, nagy valószínűséggel tehát elkezd kínosan magyarázkodni, hogy Orbán nem is úgy gondolta, amit gondolt, pedig az igazság az, hogy de, igen: úgy gondolta.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum