Sajnálatos módon nem játszik már a néhai Antall József taktikája és szlogenje, miszerint most alámerülök és kibekkelem őket, utalva a kommunistákra, akik aztán múzeumigazgatói széket tettek alája, hogy módosan bekkelhessen. Mi hozzá képest már túl régóta vagyunk a folyó túlsó partján, és a mostani hatalom nem gyakorol velünk gesztusokat, mert a jelek szerint elszántabb és módszeresebb, mint a kommunisták – akik ellen még harminc év múltán s bőszen harcol –, és az írmagunkat is ki akarja irtani. Nem vagyunk hát olyan kivételezett helyzetben, mint a rendszerváltók, akik közül a leghangosabbak jól éltek addig is, míg eljött az ő idejük.
Nincs módunk hát alámerülni, sem bekkelgetni, hanem tizenkét év ellenzéki metódusát kell újragondolni, ami esetünkben a dokumentálást jelenti napra-nap, és, mint kitetszik, ennek a módszertanát kell meghatároznunk, hogy lehet- e a régi módon, illetve, hogy akképp van-e értelme. Fölmérve az eddigi eredményeket, ami a vasárnapra visszatekintve a nullával egyenlő, így ezen a ponton még azt a kérdést is föltehetnők, hogy mivégre vagyunk mi ezen a kajla világon. Ez egyéni szociális probléma, míg viszont, hogy munkánkat folytassuk-e, remélhetünk-e attól valamit is, vagy már csak annyi, hogy elefántcsont tornyainkból lődözzük a tompa nyilakat, ez a nem mindegy.
Egyáltalán nem az. Viszont az ember tartozik annyival saját magának és még inkább az olvasóinak, hogy nem hagyja cserben őket a vérzivatarban, amikor a lelkek összebújására még nagyobb szükség lesz, mint eddig volt. Ilyképp a feladat kijelölve, az út is adott, amin végig kell menni, most már csak az a kérdés, hogyan, illetve, hogy meddig lesz mód rá, bájosabban és baljósabban Babits-csal szólván, engedik-e a ninivei hatalmak. Az égiekről nem is beszélve, ha az ember a korára gondol ha nem is legyintő lemondóan, de a szükségszerűségekkel számolva mindenképp. Így kiindulásképp azt kell föltérképeznünk, mi vár ránk.
Milyen iszonytató jövő. Mert kétségünk ne legyen, a dúlás – ha lehet – hatalmasabb lesz, mint eddig valaha is volt, és ez nem a jósdák világa, hanem a szükségszerűségé, ami a hatalom jellegéből fakad. Hatalmunk, mint eddig is kitetszett, és nem győztük hangsúlyozni, fasiszta természetű, amely képződménynek éltető-, és lételeme a harc, ami tizenkét év után is folytatódni fog, reményünk arra semmi – igaz, nem is akarnánk igazán –, hogy bármennyire is konszolidálódik. Ami jön, a másság – és itt a gondolkodásra utalunk – módszeres üldözése lesz, legyen az párt, színdarab vagy regény. Ha eddig volt valami megbújásra alkalmas csücsök, eltűnik az is.
Ez egyértelmű, az volt már a győzelem utáni első Orbán-megnyilvánulásban is, amelyben Zelenszkijt győzte le vezérünk, és beszólt Brüsszelnek, mintha semmi sem történt volna. Az újabb kétharmaddal a további megszállás eszköztára adott, minden és mindenki el lesz söpörve, aki kicsit is más, egészen addig, míg az egész ország tábori szürkébe öltözik, de még akkor sem lesz vége. A harcnak folytatódnia kell, hogy egyben tartsa a tábort, de már nem a szavazatok megszerzésének szándékával, hanem a permanens győzelmi jelentések kiadásának lehetőségeként, mert, ha nincs harc, nincsen győzelem sem. Ez vár reánk négy évig, és még tovább.
Ilyképp a krónikás mást nem tehet, nyom magán egy reset gombot, ami, mint a számítógépek működését tudjuk, úgy kezd el egy teljesen új folyamatot, hogy a régit azért megőrzi. Így hát, én nyájasaim, míg a tegnap a siratásé volt, hogy nem kelt fel másképpen a nap, máma benyomtam azt a rohadt gombot, mindent megőrizve új lapra ugrottam, és így nézek bele az elkövetkező mindennapokba, hogy gyertek, meg fogunk mérkőzni egymással. Az úr legyen irgalmas árva lelkemnek, és tényleg fölveszem a Babits adta gúnyát – bár lötyög nagyon –, „bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
Vélemény, hozzászólás?