A bátor százharminchármak 2018 decemberében elfogadták a rabszolgatörvényt, amely a magyar munkavállalót kiszolgáltatta a Fidesz által álszent módon annyit szidott multiknak. Számtalan hátrányt szenvedett a magyar proletár emiatt, s éppen ezért morgások, tüntetésecskék voltak az országban, holott meg kellett volna állítani az életet, de szeretett népünk ilyenhez szokva nincsen, és talán alkalmatlan is rá. Mindemellett az apró fölhorgadások miatt is elkezdte a hatalom a szemeit forgatni a kereszténységre mutogatva nem először és nem utoljára.
Hogy a szent ádvent csendjét ne zavarják háborgásukkal se a dolgozók, se a nemzetére törő baloldal, hovatovább keresztényüldözésnek állítva be az életükért való morgolódást. Ekkor jelentek meg a tereken a szent szánkók, mint amiket szintén nem tiszteltek áhítattal a megalázottak és megszomorítottak, és ekkor mutatkozott meg, ha nem is először, de teljes mocskosságában, mire használják ezek a hazudott hitet, és mire használnak mindent, ami a nemzetnek fontosabb, mint a dolgozó saját nyüves élete, elsősorban is Orbán hatalma.
Nem erre mutogattak, de erre gondoltak, amikor barbároknak állították be a tüntetőket. Itt látszott kristálytisztán először, hogy miként a kedves vezető a függöny mögé, úgy bújik a Fidesz aljassága is valami kreált magasabb rendű idea mögé, ami ráadásul hazug is. Nem véletlenül ötlött az eszünkbe ez a lehangoló történet, mert most – mint hajdan az ádvent – újra maszatolás és kioktatás van, hogy az egyén adja fel az életét, mert a háború és a kampány mindent felülír. A Médiatanács és a Magyar Püspöki Konferencia húzta elő ezt az alávaló kártyát, amit majd alkalmasint nem feledünk.
Sztrájkolni nem engedik a tanárokat, viszont ők polgári engedetlenséget folytatnak szerte az országban, egyre több iskolatípusban és mind számosabban. Nem jókedvükben elégedetlenkednek a tanárok, hanem legvégső elkeseredésükben amire a magyar katolikus felsőbbség az alábbi közleményt bírta kiadni: „A katolikus egyházmegyei fenntartók a hangulatkeltést nem tartják célravezetőnek, különösen nem a választási kampány idején.” – Nem engedünk a kísértésnek, amely arra buzdítana, hogy minősítsük, ahogyan a katolikus papság a Fidesz szekerét tolja.
Annak a buzgalomnak azonban már megadjuk magunkat, hogy a bennünk feltoluló emlékeket, amelyek a szószékekről való kampányolásokról szólnak, azért rögzítsük miheztartás végett, és megint ott vagyunk, mint ’18-ban a szent szánkók és az áldott ádvent békéjének megzavarásakor. Kampányban a papok szerint nem komilfó az életünkért harcolni, ha jól értjük tehát, várjuk meg az újabb Fidesz győzelmet, aztán óbégathatunk. Mert még ez a polgári engedetlenség szavazatokat vinne el az egyházat pénzzel tömő hatalomtól. Elképesztő ez a sunyi szemforgatás.
Mint ahogyan a Médiatanácsé is, amin igazán meg sem lepődünk, csak csendben megjegyezzük a tekintetes bíróság számára ezt is. A köztelevízó, mint ahogyan mindnyájan látjuk – már akinek van gusztusa nézni – undorító Putyin propagandát nyomat még mindig, ami kiverte a biztosítékot a ellenzéknél, és a józan honpolgároknál is. A Médiatanács a következőkre jutott: „az elmúlt napokban politikai szereplők irányából súlyos kritika érte a közszolgálati médiát és a média más szereplőit”,…”ezek a megnyilvánulások alkalmasak lehetnek a közvélemény megtévesztésére és közhangulat indokolatlan felkorbácsolására”.
Hogy értsük, nem a propagandát sugárzó médium téveszti meg a közvéleményt, hanem az, aki emiatt kritizálja. Ha a papság megnyilvánulását szemforgatónak minősítettük, akkor erre az utóbbira jelzőket sem igen találunk, azt minden nyájas olvasó képzeletére, nyelvi leleményére és szókincsére bízzuk a magunk részéről azzal a megnyugvással, hogy ezt is rögzítettük az utókor számára, mint a NER jellemzőjét, amikor a multi fontosabb az állampolgárnál, a kampány szentsége az életnél, és végezetül Putyin (Orbán) érdeke az igazságnál. Ennél aljasabb bagázst nem hordott a hátán a föld.
Vélemény, hozzászólás?