Titkok, pénzek, életek

Tíz évre titkosították az operatív törzs „minden döntését és dokumentumait”, ami – a gonoszság kísértése nélkül – azt az érzést, illetve már bizonyságot erősíti az emberben, hogy valami ezekkel nem stimmel. Ha az operatív törzs „döntése és dokumentumai” megfelelnének teljesen annak a célnak, amire a törzs létrejött, a járvány megfelelő kezelésének és az emberi élet maradéktalan védelmének, ha olykor hibák is belecsúsztak volna, nem lenne mit titkolni rajta. A titkosítás sandaság, a titkosítás az igazság elrejtése.

Azzal a szándékkal, ha majd tíz év után, amikor a titok feloldódik, kiderülnek a súlyos bajok, nem fáj már annyira, mert a negyvenezer halott sírjain elhervadt az utolsó szál virág is, elhullt az utolsó könnycsepp az eliramló életek miatt. A titkosítás a felelősség elkenése, a titkosítás a számonkérés lehetőségének megtagadása. Az operatív törzs „döntései és dokumentumai” nem nemzetbiztonsági kérdések, hogy más államok ellopják és lemásolják az utolérhetetlen magyar módszereket, mert nincs mit.

Vagy kiderülne, hogy ezek a „döntések és dokumentumok” belátást engednének abba, hogyan sakkoztak az emberéletekkel a választások tükrében, magyarán, hogy a hatalom fontosabb volt mindennél, mert annak függvényében semmi sem számított. Vagy fény derülne arra, miként döntöttek tíz és százmilliárdok haveri körökhöz juttatásáról a járvány ürügyén, a halottakat mintegy fedősztorinak használva ehhez, s ha ez kilátszana, kő kövön nem maradhatna. De ez nem egy olyan ország, ahol ilyesmitől tartani kellene.

Megvan erre a jobb szövegük, a hallgatás és az eltussolás, mint ahogyan minden nagyobb léptékű lopás, értékek átjátszása, minden messziről bűzlő svindli a Fudantól a Budapest-Belgrád vasútig, Paks II-ig titok, ami azt mondja a választópolgárnak, semmi köze ahhoz, hogyan döntenek a sorsáról, a pénzéről, és a járvány kapcsán ezek szerint az életéről is. Minden ember, legyen az békemenetelő vagy forradalmár, biodíszlet Orbán nagy lopásához, ami során nem csak a pénzüket tulajdonolja el, hanem az életüket is.

És mégis mindenki hallgat. „Az ülésekről készült dokumentumok megismerését megtagadom, mivel azok a közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalára irányuló eljárás során készített vagy rögzített, a döntés megalapozását szolgáló adatok és a keletkezésüktől számított tíz évig nem nyilvánosak” – ezt felelte Lakatos Tibor rendőr dandártábornok, az operatív törzs ügyeleti központjának vezetője a hvg.hu adatigénylésére, amiért őt illőn pofán kéne vágni.

Megkérni, hogy először is magyarul válaszoljon, mert ebből a terjedelmes mondatból csak az vehető ki, hogy bekaphatod, minden más az értelmetlenség homályába vész. Másrészről felhívni a figyelmét, hogy az ország nem kaszárnya, és ilyen stílben „megtagadom” még a beosztottjaival is csak akkor beszél az ember, ha hatalmi defektje van, a hvg.hu viszont nem közlegény vécépucolás közben. Bár igazából annak is örülhetnek, hogy szóba álltak velük egyáltalán, ami így viszont elég lehangoló.

És mégsem Lakatos Tibor rendőr dandártábornok a hunyó, ő is csak eszköz a nagyobb stílű mocskos játszmában, és ő is azok közé tartozik, aki és akik haptákba vágják magukat Orbán érkeztekor, ami mindent megmagyaráz: a hangnemet és a titkosítást is. Ami végül is nem meglepő, eddig sem árultak el semmit, ami egy kicsit is kellemetlen lett volna, csak a permanens győzelmi jelentéseket lehetett hallani, és lehet majd ezután is. Csupán immár rendszerré állt össze a ködbe burkolózás, és mindenki leszarása.

Ami szintén nem nóvum. Semmi sem újdonság már, de olyannyira, hogy ezek varázsának elmúltával azt hisszük, illetve a széles tömegek azt hiszik, ez így természetes. Az elképzelhetetlen így válik mindennapossá, a normaszegés normává, az abszurd reálissá, végül is, így gyaloglunk bele csendben a halálunkba zokszó nélkül, hogy észre sem vesszük, hová jutottunk. Veszélyes ez a létállapot, eredményét már most érezzük, amikor az ingerküszöbünk kitolódik, és semmire sem reagálunk.

A halálra ítéltek apátiája ez. A minden mindegy levertsége. Mindeme spleen mellett arra azonban erő még marad, hogy azt az egy nagyon lényeges kérdést feltegyük: a titkosítás kinek az érdeke, magyarán: cui prodest? Ő a bűnös, akinek a záloga a kezünkben van, s ha ez világossá válik, a megfelelő döntéseket is könnyű lesz meghozni a megfelelő időben és helyen. Volt egy pont a kuplerájban, amikor Orbán – legalábbis elméletileg – kijelentette, hogy onnantól mindenért ő a felelős. Tetszenek emlékezni? Akkor ezek szerint tovább.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Titkok, pénzek, életek
  1. Maverick szerint:

    ’92-ben Lakatos hadnagy úrhoz még nem kellett tolmács a Savaria (volt Garasin)laktanyában. Talán van még aki emlékszik rá. Hiába azóta nagyot fordult a világ, és sok víz lefolyt a Dunán.

  2. Jane Doe szerint:

    Ennek a “kurva országnak” egyszemélyi kormánya, egyszemélyi vezetője és egyszemélyi felelőse van – értelemszerűen.
    Innentől – mint alapvetés – kurvára mindegy, hogy ki-mit-mennyi időre titkosít, a vakolat egyformán porzik mögötte.
    Vissza a konkrét témára, vagyis a járvány(nem)kezelésre és a titkosításra:
    1./ Minden, a járvánnyal kapcsolatos döntést (karantén, oltások, stb) a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően, más országok tapasztalatait felhasználva hozunk meg.
    2./ “Tíz évre titkosították az operatív törzs „minden döntését és dokumentumait”
    Ergo: ha a tézis-antitézis-szintézis hármasegysége (vagy törvényszerűsége) mentén azt (és azért) titkosították, akkor…megérett a helyzet, az ország vezetője és az alattvalói, hogy Magyarországot zárójelbe, lábjegyzetbe és ezzel egyidejűleg múltidőbe tegyék.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!