Teli pofával

A gyerekek megtudhatták a héten, Orbán Viktor azt szereti a karácsonyban, hogy együtt énekelhet a szeretteivel. Ebből a mondatból feldereng talán, hogy advent jegyében folytatódott a kis magyar politikai pedofília. Nekem viszont, mivel már nem járok oviba, Orbán és az éneklés kapcsán a legutóbbi elcsalt választás utáni danászás jutott eszembe, amikor a kedves vezető jól láthatóan félrészegen óbégatott a színpadon Semjénnel. Akkor tehát érezték a karácsonyt ők, vagy csak annyit mondtak, szüret, folytatjuk. Mármint a lopást, az örömök tehát indokoltak voltak, viszont ezek szerint Semjén is a szerettek közé tartozik, akivel énekelni oly jó.

Formában volt, úgymond hozta magát a kedves vezető a vizsgált időszakban, s ha bennem – vagy a nyájas olvasóban – fölvetülne a kétség, minek annyit foglalkozni vele, és főként egyfolytában, arra a mentség annyi, hogy hát ő üli meg az életünket. Az erkélyéről szórja a rendeleteit, amelyekkel képesen beszélve seggével telepszik mireánk és szorítja ki a szusszal teli életet. És bár azt hisszük, ismerjük sorsunk megrontóját – aki másokban rezgő élvezeteket vált ki valami misztikus ok miatt –, rá kell jönnünk, mégsem egészen. Mint valami rohadt hagyma, úgy válnak le róla a héjak, a Merkel kezére rábukó taplótól egészen addig, hogy kolbásztól teli pofával kommunikál.

Mert ilyen is volt, és ez az, ami megihletett, nem a kis szarosoknak előadott hülyeségei, miszerint ő összetöri a csúcsdíszeket, és nem tudja kibogozni a karácsonyi égősort, ami információktól olyan emberinek akar tűnni, olyan egynek közülünk. Mert ugyanis, midőn hazatért a brüsszeli rezsiharcból, ahová mindenkit kardélre hányni utazott, de dolgavégezetlen jött vissza, és ráadásul mélységes kussban, valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból kutyatápot szállított kutyamenhelyre. Hogy ez a stábnak hogyan jött ki, az nem tudható, de legalább a műsor megfelelő volt, midőn kolbásszal teli pofával örült annak, hogy még él. De ennek is sora van.

Hogy ki kire gondol karácsonyi jótéteményként, nem mindegy, akinek a kampánystábja választja ki, annak igen. Hősünk – vagy antihősünk – cocalátogatóban már volt (hello, röfi), óvodában rengetegszer, Feri bátyámmal is iddogálva örült a novemberi nyolcvannak. És egyáltalán, kies hazánknak nem igazán van olyan szeglete, ahol már ne fotózkodott volna, a kutyamenhely, az eddig kimaradt. Mi a cukiság, tépelődött a kampánystáb, és a gyerekeket Jézuska vs Mikulás vagy lepukkant nagybácsi képében mint láttuk a karácsonyi ének iránti rajongásával a hétre már kipipálta, adódott a kérdés, hogy akkor mi legyen. Legyenek kutyák, döntötték el, és lettek.

Az előkészületek – rajongó kutyamenhelyes felderítése, a terep TEK általi megpucolása és megfelelő bekamerázás, bevilágítás után – jöhetett a spontán jelenet, amikor a kedves vezető enkezével kutyatápot pakol és ad át. De, hogy közülünk valóságát még négyzetre emelje, a kamerák előtt kellett a kutyamenhelyessel közösen főtt kolbászt zabálni, hogy majdnem beterítette a kamerát a sprickoló, paprikás zsír, akárha disznóölésen volnánk a hajnali pálinkák után. Ez viszont csak maga a megrendezett műbukolika, ami megtelt élettel egy telefonhívással, de nagyon.

A rajongó kutyamenhelyes videóhívással hívta föl a cimboráját, hogy na kivel eszek, na, kivel? – És odavonta egyetlenünk bamba képét a kamera elé diskurálni. A vonal túlvégén a másik rajongó megkérdezte, hogyan van a félisten, és itt jött elő az avasszagú, tyúkszaros udvar sorsunk megrontójából, amikor a kalbászt le sem nyelve, teli pofával közölte, hogy még él, ami az ő szakmájában nagy dolog. Delikát, nem tudtam, hogy lenne szakmája, bár jobb helyeken a tolvajlás is az, sőt, a görögöknél Hermész képében még istenük is volt. Viszont ez a mi keresztényi országunkban nem játszik, mert Semjén még meghasonlik, hogy az Olümposzról üldözik őtet.

De nem is erről volna szó, és még csak arról sem igazán, hogy egyetlenünk miért tartja eredménynek életben levését. Hogy a kevlár ennyire hasznos, vagy a kardiológusa dolgozik jól, hogy a rárakódott zsírtól még nem robbant fel a szíve, nos, ez is másodlagos. Hanem a stílus, hogy épp csak a svájcisapka nem hiányzott a főhősről. Nem mintha ezen ruhadarab viselőit lenéznénk, de ők nem miniszterelnökök. Viszont látszott, hogy ez a teli pofás csámcsogás és szájunkban kalbászos zsizsikes beszéd Orbán igazi énje, ez van a hagyma mélyin, és még ez is elnézhető, ezt tanulta, ez ilyen. De, hogy ezen az egészen mi a rajongás kiváltó oka, az delikát, és jámbor népünk aggasztó minőségét mutatja.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Teli pofával
  1. Yeti szerint:

    A rajongás oka pontosan ez, a népség minősége.
    Ha egy ilyenből miniszterelnök lehetett, akkor belőlem is lehet bármi érzése. Csak neki hamarabb volt szerencséje, mert ugye a saját jogon komoly teljesítmény tisztelete semmit sem jelent már generációk óta errefelé.
    Sok évvel ezelőtt gyakran hallhattam az irigykedve/vágyakozva mondott mentegető szöveget: “Te is lopnál a helyükben!”.
    Én ugyan nem! Mire zavart szemlesütés, hosszas hallgatás következett, aztán sietős elköszönés és valahogy többé nem sikerült találkoznunk.
    Már rég nincs “baráti” köröm (de ez immáron inkább öröm).

  2. Jane Doe szerint:

    A mi Hermészünk marketinges stábja leragadt annál a tézisnél, mely szerint: kiskutyákkal és kisgyerekekkel bármit el lehet adni. (Ezért szenvedünk minden karácsonyi tévéműsor: 101 kiskutya + Reszkessetek betörők kötelező – mármint kikapcsolni kötelező – adásideje alatt.)
    A politikai marketing természetéről tudjuk rég, hogy a fidesz is csak egy mosópor (vagy valami ilyesmi), igaz, ezt agymosásra használják – nem sikertelenül.
    És ez az, ami “jámbor népünk aggasztó minőségét mutatja”.

  3. hj szerint:

    És az a szolgai vihogás a háttérben… Ezzel jelezve, hogy a miniszterelnök úr (nekik nyilván nagy kezdőbetűkkel) annyira, de annyira vicces egy ember. (Kertész Ákos nemzetkarakterológiai meghatározásának keserű igazsága pedig ismét igazolva.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum