„Ha van miből adni, az ember szívesen ad.” – üzente tegnap a nyugdíjasoknak maga Orbán Viktor, ami már majdnem olyan, mint amikor Feri bátyámnak ígérte be novemberben a nyolcvanast. Igaz, azt személyesen, és pállott sörszagú ivóban, valamint Völnerrel az oldalán, aki viszont azóta elesett a csatában. Illetve nem egészen, nem vitték el pórázon, mintha szoci volna, és nem csináltak belőle nemzetféltő zokogást, szintén, mintha szoci volna a megtévedett, de ez ma mellékszál. Feri bátyám az érdekes, illetve Feri bátyám, mint általános alany (people, we) viszonya, nexusa mintegy a diktátorhoz, legalábbis annak olvasatában és előadásában.
Ez olykor kölcsönös, amikor a felek feloldódnak a mindent átható szerelemben, „na, hello röfi”, illetőleg „Orbán Viktor alavju”, valamint kézcsók. Ezekből kitetszik, hogy a legyalult tudatú szavazógép igényli, óhajtja a babusgató gondoskodást az ő atyuskájától, lett légyen az atyuska fasiszta briganti, kommunista pernahajder vagy ezek elegye. A szavazógép önmagában elveszett, áll a vérzivatarban, várja az útmutatást, ezzel együtt egy kis aprót, egy necc krumplit. A szavazógép nem alkalmas a demokrácia működtetésére, és, mint hazánk sorsából kitetszik, a demokrácia nem is működik, még csak nem is zökkenten zakatol, hanem tetszhalott állapotban leledzik.
Tudjuk ezt, és már el is sirattuk magunkat miatta, most azonban ezt az Orbán vs félhülyék viszonyt kellene vizsgálnunk, mert a Facebookon tett kijelentésre, hogy még egyszer: „Ha van miből adni, az ember szívesen ad”, érkeztek is a hálálkodások, miszerint „köszönjük miniszterelnök úr, mindörökké Fidesz”. És már látszik is, hogy a foglalkozás elérte a célját. Orbán Viktor örökös miniszterelnök olyan hangnemben nyilatkozik, mintha a sajátját osztogatná nagy kegyesen, a félhülye viszont nem tudja, hogy azt kapja vissza a föl levétele után, amit tőle elvettek, ilyképp hálálkodik a kegyért, ami feléje irányul, és értelmezésében megmenti a nyomorult életét.
Innen nézvést kies hazánk elveszett. Nem most, hanem száz éve, amikor a génekbe ivódott a kegyelmes úrnak való hálálkodás a morzsákét, és igaza volt az ezért elüldözött Kertész Ákosnak abban, hogy a magyar genomban benne van az alattvalói tudat kódja, amitől a jelek szerint szabadulni soha nem lehet. Generációkon ível át, a most születők a CSOK-kal szívják magukba, illetve a hittanórán alapozzák meg a kellő bávatagságot. Egyáltalán, mint kitetszik, itt minden porcikámmal a feudalizmus ellen toporzékolok, amibe rövid kitérő után Orbán újra löki vissza az országot. Voltaképp ezt jelenti az ő kereszténydemokrata illiberalizmusa.
Ezt is tudjuk már az idők kezdete óta, át is beszéltük többször és alaposan, most azonban ránézünk a másik, számunkra naposabbnak ígérkező oldalára, ha nem is a mi elveszett életünk alatt, de egyszer majd mindenképp. Ebből az Orbán vs félhülyék szimbiózisból mindkét fél számára veszélyes viszonyrendszer alakul ki, aminek az a következménye, hogy egyik sem tud a másik nélkül élni. Ahogyan az esernyővel kardozó nyugdíjas hölgyek, savas bácsik, kis, elhülyített elsőáldozók nem élhetnek a vezérük nélkül, a számukra magasztos ugyanígy van ezzel, amikor visszajelzéseket csak tőlük kap, mert tőlük fogad el kizárólagosan.
Az egész kormányzati kommunikáció arra épül, hogy a kritikus hangokat kigyomlálja. A kellemetlen kommenteket törlik, de ugyanígy ez az, amikor kikapcsolják az ellenzéki képviselők mikrofonját, és mindezek csúcsán, amikor maga Orbán újságíróval szóba nem áll, kellemetlenek ígérkező kérdéseket még csak föl sem lehet neki tenni. Ma már egészen pöpec is buborékban él, aminek hatása látszik is rajta, midőn a valóságot nyomokban sem tartalmazó előadásokat tart. A diktátorok mind így végzik, és még csúnyábban is olykor, ha a végén szembe jön a nagybüdös élet. Akkor már a hermetikusan lezárhatóra tervezett Hatvanpuszta sem segít.
Amiről itt értekezek, azok a történelem szükségszerűségei, hogy a félhülyék és istenített vezérük a tapasztalatok és a karma törvényei szerint mindig elbuknak. Illetve a vezér alázuhan, a bávatagok pedig kijózanodnak, és akkor mindkettejüknek szar lesz az élete, míg viszont a miénk pedig most az. Nem panasz ez, hanem a ránk közösen váró út feltérképezése. Hogy hol is tartunk a nagy történelmi ívben, ami mintha már lett volna egyszer, amiből azt a marquezi tételezést is kiolvashatnánk, hogy az idő körben forog, vagy a spengleri kultúrkörökre lelhetnénk rá, mégis vigasztal az a tudat, hogy ennek most már nagyon hamar vége lesz. A dolgok jelenlegi állásából ez olvasható ki ugyanis.
Vélemény, hozzászólás?