Orbán Viktor alavju

„Ha van miből adni, az ember szívesen ad.” – üzente tegnap a nyugdíjasoknak maga Orbán Viktor, ami már majdnem olyan, mint amikor Feri bátyámnak ígérte be novemberben a nyolcvanast. Igaz, azt személyesen, és pállott sörszagú ivóban, valamint Völnerrel az oldalán, aki viszont azóta elesett a csatában. Illetve nem egészen, nem vitték el pórázon, mintha szoci volna, és nem csináltak belőle nemzetféltő zokogást, szintén, mintha szoci volna a megtévedett, de ez ma mellékszál. Feri bátyám az érdekes, illetve Feri bátyám, mint általános alany (people, we) viszonya, nexusa mintegy a diktátorhoz, legalábbis annak olvasatában és előadásában.

Ez olykor kölcsönös, amikor a felek feloldódnak a mindent átható szerelemben, „na, hello röfi”, illetőleg „Orbán Viktor alavju”, valamint kézcsók. Ezekből kitetszik, hogy a legyalult tudatú szavazógép igényli, óhajtja a babusgató gondoskodást az ő atyuskájától, lett légyen az atyuska fasiszta briganti, kommunista pernahajder vagy ezek elegye. A szavazógép önmagában elveszett, áll a vérzivatarban, várja az útmutatást, ezzel együtt egy kis aprót, egy necc krumplit. A szavazógép nem alkalmas a demokrácia működtetésére, és, mint hazánk sorsából kitetszik, a demokrácia nem is működik, még csak nem is zökkenten zakatol, hanem tetszhalott állapotban leledzik.

Tudjuk ezt, és már el is sirattuk magunkat miatta, most azonban ezt az Orbán vs félhülyék viszonyt kellene vizsgálnunk, mert a Facebookon tett kijelentésre, hogy még egyszer: „Ha van miből adni, az ember szívesen ad”, érkeztek is a hálálkodások, miszerint „köszönjük miniszterelnök úr, mindörökké Fidesz”. És már látszik is, hogy a foglalkozás elérte a célját. Orbán Viktor örökös miniszterelnök olyan hangnemben nyilatkozik, mintha a sajátját osztogatná nagy kegyesen, a félhülye viszont nem tudja, hogy azt kapja vissza a föl levétele után, amit tőle elvettek, ilyképp hálálkodik a kegyért, ami feléje irányul, és értelmezésében megmenti a nyomorult életét.

Innen nézvést kies hazánk elveszett. Nem most, hanem száz éve, amikor a génekbe ivódott a kegyelmes úrnak való hálálkodás a morzsákét, és igaza volt az ezért elüldözött Kertész Ákosnak abban, hogy a magyar genomban benne van az alattvalói tudat kódja, amitől a jelek szerint szabadulni soha nem lehet. Generációkon ível át, a most születők a CSOK-kal szívják magukba, illetve a hittanórán alapozzák meg a kellő bávatagságot. Egyáltalán, mint kitetszik, itt minden porcikámmal a feudalizmus ellen toporzékolok, amibe rövid kitérő után Orbán újra löki vissza az országot. Voltaképp ezt jelenti az ő kereszténydemokrata illiberalizmusa.

Ezt is tudjuk már az idők kezdete óta, át is beszéltük többször és alaposan, most azonban ránézünk a másik, számunkra naposabbnak ígérkező oldalára, ha nem is a mi elveszett életünk alatt, de egyszer majd mindenképp. Ebből az Orbán vs félhülyék szimbiózisból mindkét fél számára veszélyes viszonyrendszer alakul ki, aminek az a következménye, hogy egyik sem tud a másik nélkül élni. Ahogyan az esernyővel kardozó nyugdíjas hölgyek, savas bácsik, kis, elhülyített elsőáldozók nem élhetnek a vezérük nélkül, a számukra magasztos ugyanígy van ezzel, amikor visszajelzéseket csak tőlük kap, mert tőlük fogad el kizárólagosan.

Az egész kormányzati kommunikáció arra épül, hogy a kritikus hangokat kigyomlálja. A kellemetlen kommenteket törlik, de ugyanígy ez az, amikor kikapcsolják az ellenzéki képviselők mikrofonját, és mindezek csúcsán, amikor maga Orbán újságíróval szóba nem áll, kellemetlenek ígérkező kérdéseket még csak föl sem lehet neki tenni. Ma már egészen pöpec is buborékban él, aminek hatása látszik is rajta, midőn a valóságot nyomokban sem tartalmazó előadásokat tart. A diktátorok mind így végzik, és még csúnyábban is olykor, ha a végén szembe jön a nagybüdös élet. Akkor már a hermetikusan lezárhatóra tervezett Hatvanpuszta sem segít.

Amiről itt értekezek, azok a történelem szükségszerűségei, hogy a félhülyék és istenített vezérük a tapasztalatok és a karma törvényei szerint mindig elbuknak. Illetve a vezér alázuhan, a bávatagok pedig kijózanodnak, és akkor mindkettejüknek szar lesz az élete, míg viszont a miénk pedig most az. Nem panasz ez, hanem a ránk közösen váró út feltérképezése. Hogy hol is tartunk a nagy történelmi ívben, ami mintha már lett volna egyszer, amiből azt a marquezi tételezést is kiolvashatnánk, hogy az idő körben forog, vagy a spengleri kultúrkörökre lelhetnénk rá, mégis vigasztal az a tudat, hogy ennek most már nagyon hamar vége lesz. A dolgok jelenlegi állásából ez olvasható ki ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum