Kati néni intelmei

Örvendezett módfelett tegnap Novák Kati néni családügyi ablakpucoló mind a magyari fiatalok bősége felett, hogy elengedi nekik a gazda a tizedet ezentúl. Hogy nem adóznak ők, és élhetnek, mint Márton Hevesen, ha akarnak. De ki a rosseb tudja, hogy a magyari fiatalok mit is óhajtanak igazán, milyen dévaj életet, hedonizmust meg romkocsmát, csajokat, ilyenek. Novák Kati néni rég volt fiatal, nem emlékszik ő semmire, csak úgy tesz. Novák Kati nénit fölzabálta a rendszer, vagy ő maga az, ami fölzabál. Erre is juthatunk, ha látjuk, hogy amikor bejelenti csillogó szemekkel – akárha az ő érdeme volna –, miszerint a huszonöt év alattiak az új esztendőben nem fizetnek személyes jövedelemadót, akkor legott neki is lát tanácsokat adni.

Intelmeket mintegy, hogy a panelproli mit tegyen az állam által neki juttatott jótéteménnyel. Nem, hogy futszalad a keresztény magyari fiatal, és elissza a fölös pénzét vagy rollert vesz, ami régi vágya neki. A keresztény magyari fiatalnak az állam által tetszőn kell felhasználni a pénzt, amit állítólag tőle kap, mert Novák Kati néni, úgy is, mint családügyi ablakpucoló fölemeli intőn az ujját, és azt mondja a fiatalnak: “Arra szeretnénk biztatni a fiatalokat, hogy dolgozzanak, minél többet tegyenek félre, hogy amikor családalapításra kerül a sor, erre és a családtámogatásokra támaszkodva tudják elkezdeni valakivel a közös életüket” – És ha nem? Ha nem akarok én közös életet senkivel, hanem csak malmozni az ujjaimmal?

Fütyörészni, szórni a pénzt vagy koldust etetni belőle netán? Vannak ilyenek, de, hogy Kati nénit fölzabálta az idő és a rendszer, kitetszik mindabból, hogy a horizontja megrekedt a konyhán a kirántott hús fölött, a szaros pelusnál – vö. ablakpucolás –, mint ami ténykedésekre a nemzetnek szüksége van csakis. Én nem vagyok fiatal, ilyképp kedvezményezett és az államtól tenyészállatnak remélt organizmus, ámde lehetnék, és akkor én erősen kikérném magamnak Kati néni intelmeit, hogy ahogyan azt sem szeretem, ha a bugyogómban matat, azt szintúgy kiváltképp nem, ha a pénztárcámban vagy a fejemben, a gondolataimban. És szívesen mondanám neki, cseszd meg a pénzedet kisanyám, pucolgasd az ablakodat magadnak.

Másrészről azt is tudnám, hogy mindez a dörgölőzés hozzám a pénztárcámon keresztül csak választási, osztogató furmány, hogy ez sem örökös kegy. Mert majd később, ha Novák Kati néni pártja győz, és a számok nem úgy alakulnak, minden visszacsinálódik, mégpedig azért, mert pillanatnyi hatalmi kényszerek alapján vezetik az országot, víziójuk a jövőről nincs, oda szórják a pénzt, ahonnan szavazatot remélnek. És ezen a ponton föl is horgadok, de most már nem képzelt, hanem a valós magam, hogy én meg akkor dögöljek meg, mert sem nyugdíjas nem vagyok, a gyerekeim már kirepültek, így azt vonom le mindezekből az üzenetekből, hogy rám ebben az országban szükség nincsen egyáltalán. És még sok másokra sem.

Ilyen országra viszont nekem sincs semennyire, és ez nem panasz, hanem tényközlés, mert rosszul érzem magam benne. És mégsem megyek el belőle, mert ez a hazám. Ez csak kis személyes, érzelmes kitekintés volt lelkem bozontjaiba, ami nem érdekes egyáltalán. Viszont érthető, ha látom ezt, hogy pár hete maga a nagyvezír ment oda egy tétova öreghez, hogy akkor novemberben jön nyolcvan Feri bátyám, még jó, hogy ő nem kapott felhasználási tanácsot, hogy vegyen belőle alapvető élelmiszert vagy moslékot a disznónak. Mint kitetszik, nem szeretem ezt a leereszkedő, atyáskodó vagy anyáskodó stílust, hogy kapsz pénzt, de rakd félre családi kuckóra. Nem szeretem, ha idióta óvodásnak nézik az embert. Mások viszont erősen.

Az öregebbje megtanulta a Kádártól függést, hogy majd elintézi, a maiak meg most szoknak bele az Orbán függőségbe, aki atyuskaként oszt, s mint kitetszik, a krampuszai azt is elmesélik, mire kell költeni azt a kis pénzecskét. És senki nem mondja Novák Kati néninek, eridjen melegebb vidékre a tanácsaival, hogy ki a rosseb akar a kis pénzecskéjére, amit kegyesen nála hagynak, még CSOK-ot pakolni, emiatt szülni a hazának, és a hatalomnak tetsző, jámbor, ostoba keresztényi életet élni. Mert Kati néni intelmeinek ez az üzenete. Értem én, csak bele nem nyugodhatok, hogyha nagy kegyesen nem rabol ki az állam, azt jótéteménynek tünteti fel, és hálát remél érte, miért kell a képünkbe mázolni minduntalan. És ennyi az egész voltaképp.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum