Demeter, a kultúrán kívüli ember

Demeter Szilárd szereti a magyar kultúrát. Ez – mivel annak korlátlan pénzügyi ura – megnyugtató, de kiábrándító is egyben. A magyar kultúrát a magyar ember – nem fideszi, hanem anyai és apai ágon – nem szereti, hanem ő maga a magyar kultúra. Benne él, az a lélegzete neki, a szíve dobbanása, azzal és abban születik és hal meg. A magyar kultúra a magunkfajta magyar embernek a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom, a piros, rakás falucska és a Krúdynál gőzölgő velőscsont. Ilyképp, ha Demeter szereti a magyar kultúrát, akkor azt kizárólag olyan szemmel teheti, mint ahogyan mi szeretjük a franciát, oroszt vagy akármilyet, érdeklődve hajolunk föléje, mint annak idején Szerb Antal, akit és a hozzá hasonlókat viszont Demeter nem szeret. De erről majd később.

Sokan vannak ezzel úgy, hogy minek egy ilyen alakkal foglalkozni, van ennél nagyobb bajunk is, hogy mit lop el Demeter gazdája, ki ellen uszít, vagy épp, hogy miért konyul le a saját fülünk. És mégis szólni kell, mert amíg a gazda anyagi javainkat, jogainkat, hitünket és gyermekeinket sajátítja ki, ezt a Demetert azért ültette a nyakunkra a magas hivatalban, hogy – mint fentebb vázoltam – a lélegzetünket jelentő kultúránkat verje szét és alakítsa át a saját szája íze szerint, amiben az a baj, hogy nincsen semmiféle íz a szájában. Demeter feladata a rá bízott temérdek pénzzel az, hogy megnevelje az elhajló és nem kellően alázatos magyar írókat, kijelentve, hogy amit az asztalra tesznek, szar. De, hogy mit várna például az amúgy évente Nobel várományos Nádastól vagy épp Krasznahorkaitól, azt elmondani nem tudja.

Ehelyett annyit mekeg, hogy a magyar írók tegyenek már le valamit az asztalra. Neki tetszőt. Nos, ezen a ponton tényleg csak utalás szintjén, mert a két ember formátumban össze nem mérhető, feldereng egy pillanatra Aczél György alakja, majd tovaúszván sokkal kiábrándítóbb közegben találjuk magunkat máris. Mégpedig Zsdanov alakja dereng át a ködön, és felszólítása egyben, hogy írók, alkossatok remekműveket. Demeter, amikor ilyen felszólításokkal él, miszerint az írók tegyenek már le valamit az asztalra eszerint zsdanovi szellemben, azt tételezteti vélem, hogy bár szereti a magyar kultúrát, de Füst Milánt sem ismeri, aki bőségesen mesélt nekünk az alkotás-írás lélektanáról, amikor a kivételes helyzet, a tökéletes pillanat, és az egész szervezet együttes harmóniája, ha úgy tetszik, a véletlen hozza el a művet.

Mindezzel együtt és emiatt sajnálatosan az látszik, hogy az a magyar művészet, amely önerőből ért el elismerést külföldön is a példákat nem sorolva, Demeter szemében, mivel egyrészt nem ért hozzá, másrészt, mert pártkatona, semmit sem ér. De nem tud követendő példát vagy mintát felmutatni, mert azok az írók, akik világnézetileg neki és Orbánnak megfelelnek, egyszerűen értékelhetetlenek, nincsen jobboldali remekmű most sem, a baloldali kultúrterror alól felszabadulva sem, és nem azért, mert esetleg nincsen elkötelezett tehetség, hanem azért nincs tehetség, mert a szerző elkötelezett. Ha értjük az ellentmondást. Mivel remekmű csak szabadságból születhet, a NER pedig nem szereti a szabadságot, máris látjuk Demeter korlátoltságának okait.

De még, ha nem volna is az – pedig az –, ilyen habitussal ilyen székben ülni nem lehet. Egyáltalán, normális országban ilyen székre, amiben ő csücsül, nincsen szükség, mert a kultúrának – ha már – megvan a maga szerves élete, az irodalom is köszöni, ha békén hagyják, aztán jönnek a művek, amelyekről majd az idő, és nem Demeter és Orbán állít ki minőségi bizonyítványt. Momentán viszont Demeternél van a pénz, amit nem győz hangsúlyozni, és ezt a részt nem árt szó szerint idézni: „Rettenetesen sok pénzt költünk a kortárs irodalmi életre. Csak a PIM-ből évente ötszáz millió forintot fizetek ki kortárs irodalmi szerzőknek, alkotóknak.” – No most, képzeljük el Demetert a kasszánál, amint könyökvédőben fizeti ki saját kezűleg a pénzt, másrészt ne sajnálja, nem az övé, a miénk, mi fizettük be. Úgyhogy csönd legyen.

Harmadrészt pedig az íróknak cuzammen kifizetett évi ötszáz millióról annyit, hogy egy darab futballista éves jövedelme eddig az összegig adómentes. És végezetül: mi az az ötszáz millió az ezermilliárdos lopásokhoz képest, Mészáros fél napi keresménye ennyi. És ezen túl az a dilemma is támadt, hogy mi ez az egyes szám első személy, mintha a sajátját adná, és itt látszik meg Demeter habitusa, aki ezek szerint élet-halál urának képzeli magát ebben a közegben, és az a sajnálatos, lehet, hogy az is. Demeter járkál föl és alá a magyar kultúrában, ha megengednek egy ilyen képes képtelenséget, és a csizmája szárához veri az ostor nyelét. Mint a Leggyengébb láncszem című hajdani műsor, illetve az arról készült Gálvölgyi paródia. Úgy pöckösködik ez a Demeter, aki szerencsére szereti a magyar kultúrát.

Nem kellene, senki nem kérte erre Orbánon kívül. Muszáj viszont még ettől a zupás őrmestertől idéznem: „Megpróbálom felrázni őket, teljesítménykényszer alá helyezni a szcénát. Megértetni, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás, tegyenek már le valamit az asztalra ezért a sok pénzért. Meg egyáltalán, hogy száz év múlva is legyen magyar irodalom. Ezért muszáj beleállnom, kimondanom ilyen egyenesen a dolgokat.” Ez ugyanabban az interjúban hangzott el, mint az eddigiek, és innen meg azt látjuk, hogy Demeter ténykedésétől függ a magyar irodalom jövője, élete vagy halála. Nos, ezen a ponton az ember óhatatlanul elröhögi magát, majd kicsordul a könnye, hogy mivé lett ez az ország, hogy kik ülnek a nyakunkon. Mert ez az egész erről szól, nem egyébről. Hogy hogyan igyekeznek lerágni a csontjainkról a húst.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Demeter, a kultúrán kívüli ember
  1. Mist szerint:

    Miért kell nekünk 9,8 millió tősgyökeres magyaronak eltűrni, hogy román, ukrán migránsokkal (VA, DSz, stb) töltsenek be kormányzati kulcspozíciókat, akik maximális szervilizmussal szogálják ki a 2,5 millós felhatalmazással rendelkező “vezért”?
    Ezek a figurák láthatólag irigyek a befogadó ország értelmiségijeire, kultúrájára, szeretnék valamilyen hagymázas elképzeléseiket (és a “felsőbbség” hagymázas elképzeléseit) megvalósítani.
    “Írók írjatok remekműveket”! Ismerős ez? Ők talán nem ismerik történelmünket, nem érezték a bőrükön!
    Megint a szocialista, kommunista ideológiát, elveket akarják megvalósítani.
    Ma már tudjuk, az zsákutca volt!
    Hagyjuk a kultúrát saját evolúciós elvei szerint fejlőni!
    Támogassuk a kultúrát, azt is amivel nem értünk egyet!
    Majd a piac eldönti, melyiknek van értéke, létjogosultsága.
    Ady, Radnóti, Jókai, Esterházy, Spíró, Parti Nagy, és a többi mai nagy író-költő száz kétszáz év múlva is érték lesz.
    Ezek a mostani kultúrkomisszárok pedig eltűnnek a történelem jótékony homályába.

    • hj szerint:

      Szerintem ezek a figurák nem pusztán a szervilizmusuk miatt vannak ott, ahol, hiszen szerviliseket Magyarországon is bőven találhattak volna, hanem pont azért lettek kiválasztva, mert nem itt szocializálódtak, így alkalmasabbak ilyen mértékű rombolás végrehajtásának a levezénylésére. Mert melyik színész, rendező, dramaturg, operatőr lett volna képes tönkretenni a saját alma materét, egykori tanárait, osztálytársait? Ehhez a „külsős” Vidnyánszky kellett, akinek ez egy olyan elvégzendő feladat, amiért pénz, paripa, fegyver jár. Nyilván az emberi minőséget – ebben az esetben minőség nélküliséget – sem hagyhatjuk figyelmen kívül. (Ahogy a hozzá csatlakozóknál sem.)
      Demeterről ugyanezt gondolom, habár ő még ennyi szót, mondatot sem érdemel, de igazat adok Rezedának, hogy ennek ellenére nem szabad nem felemelni a szavunkat a gyalázatos megnyilvánulásai ellen.

  2. Yeti szerint:

    Senki sem akarja kockára tenni azt amije van.
    Sem anyagi javait, sem az életét.
    Az a néhány, aki botorkodott megtenni igen gyorsan eltűnt, meghalt, stb.
    Nem tetszettünk forradalmat csinálni gengszterváltás helyett, ahogyan most sem tetszünk.

  3. miki1950 szerint:

    A magyar irodalom 80%- a menjen a levesbe!
    Az ilyetén kidobott 80%- ot majd Demeter író úr lesz szíves pótolni.
    Van hozzá elég hatalma, ideje és pénze.
    Csak tehetsége nincsen hozzá.
    Sebaj, majd Vidnyánszky besegít, és a diktátor álma megvalósul.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!