Szelfik a mozikból

Tegnap a mozi felé menve láttam, annak ajtajánál bebocsátásra várva rengeteg gyerek – ilyen kamaszformák – ácsorog ott. Többen voltak, mint egy osztály, egy középiskola valamely évfolyama lehetett, képtelenség volt elférni mellettük a járdán, inkább átmentem a túloldalra. Iskolamozi mindig létezett, szerencsés esetben délelőtt, amivel pár tanítási órát meg lehetett úszni, ezek a gyerekek viszont már iskolaidő után ácsorogtak ott. Délután iskolai moziba akkor megy a kamasz, ha ráparancsolnak, mert szívesebben koslatna lányok után, bandázna a haverjaival, vagy ülne a számítógép előtt. De nem tudom, mivel töltik az idejüket a mai kamaszok.

A megtekintésre váró filmalkotás az Elkxrtuk volt, aminek a lázában ég most az egész haza, viszik ingyen a békemenetelőket, terelik a gyerekeket, és még ki tudja, hányféle furfanggal érik el, hogy a lehető legtöbben megnézzék. Lehet aztán lobogtatni a kimutatásokat a nézőszámról, illetve abban reménykedni, hogy a propaganda megteszi a hatását, és a moziból egyből mindenki szalad Orbánra szavazni. A dolgok azonban nem így működnek, hanem egészen máshogyan, de ez legyen a Fidesz propagandagépezetének baja. Ha nem jön be, lesz más, pénz – a miénk – van dögivel, párt és ország annyit még soha el nem költött a hatalom megtartására, mint a Fidesz.

És most az egész szellős Univerzumra gondolok, amikor az összehasonlítást teszem, de ezen felesleges felhorkanni vagy szomorkodni, mindenki tudja ezt, csak még senki nem számolta össze. Hihetetlen végösszeg jönne ki, és éppen ezért erről ennyi elég is. Abból is, hogy hányan látják az Elkxurtukat muszájból, jobb híján, vagy más kényszerítő ok miatt, és szintén mennyien – nem megfeledkezve róluk sem -, akik igazi érdeklődésből, okulást, leleplezést vagy katarzist remélve ülnek be a vetítőterembe. Belőlük is sok van, de nem elég egy választás megnyerésére sem, mint ahogyan annyi keresztény sincs az országban, amennyire hivatkoznak.

Mindezzel csak boldogságunk arányait írtam le, mert voltaképp az igaz elképedést Orbán képviselői, polgármesterei és más, a rendszerből és a rendszertől hasznot remélő csinovnyikok buzgalma váltotta ki. Se szeri, se száma megnyilatkozásaiknak, ahogyan mozikból szelfizgetnek, milyen nagy elszánással és esztétikai reményekkel, de nem utolsó sorban a megvilágosodás ígéretével várják az évszázad filmalkotását, és boldog, boldogtalant arra buzdítanak, nézzék meg ők is. Jól láthatóan házi feladatot teljesítenek, de olyat, amit föl sem adtak nekik, hanem önként rótták magukra, mint valami stréberek. És tulajdonképpen azok is. Orbán stréberei.

Ez meglehetősen kiábrándító, ahogyan elnézi az ember a sok bábut, akik az önbecsülésük, illetve és sőt, a személyiségük utolsó cafatjait adják fel, hangosan demonstrálva így is a hűségüket. Nekik egyébiránt már másuk sincs, de a Fidesz és annak ura mást nem is vár el tőlük: a vak hűséget és a kérdések nélküli lojalitást. Félrenézni nem lehetséges, pisszenni sem nagyon, mert mennek a szemétdobra. Így, amikor ezekben a napokban ellepik a közösségi teret ezek a mozis képek, rajtuk a boldog és izgatott fideszistákkal, az annak a bizonyítéka, nincs olyan, amit meg ne tennének, mert más lehetőségük az életben maradásra nincs.

Ők az Orbán-vallás papjai, más szemszögből az Orbán-hadsereg zupás őrmesterei, akik az egyház és a sereg nélkül élni nem tudnak, az azon túli világot nem ismerik, odavetve egyből elvesznek. Ha a Fidesz elveszíti a választásokat, teli lesz az ország hasznavehetetlen, poszttraumás stressz szindrómás emberekkel, akik hazatérnek a háborúból, és nem találják a helyüket a társadalomban. Ezt ugyan nem tudják, csak sejtik. Érzik azt, hogy a NER-en kívül számukra élet nem létezik, így a hűségüket mindig, mindenhol, minden áron bizonyítaniuk kell. Kötcsén, a felcsúti meghallgatáson, az eltakart, elfóliázott frakcióüléseken. Mindenhol.

Ez az ő tragédiájuk, de szánalmat érte nem érdemelnek. Aki időleges jólétért eladja magát az ördögnek, az számíthat rá, hogy a számla egyszer be lesz hajtva. Ha nem is általunk, törvény vagy a lelkiismeret segítségével, hanem a vereség után elviselhetetlenül üressé váló világgal. Voltaképp ennek a filmvetítésnek, a megnézésben tobzódó janicsároknak ez a legnagyobb tanulsága, akik még most is, még mindig azt hiszik, hogy a rend örök, és soha, semmi nem fog megváltozni. Nem tanultak elég fizikát, nem olvastak elég filozófiát – ezért lettek fideszisták –, de a törvények dolgoznak. Egy állandóság van, a változás, vagy emelkedettebben: pantha rhei.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Szelfik a mozikból
  1. miki1950 szerint:

    Nagyon várom a holnapi recenziót, csak remélem, hogy nem lesz túlzottan lehangoló.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!